Urunk, megkeresztelkedésed ünnepe saját keresztségünket, kereszténységünket juttatja eszünkbe. Lelkünkben eltörölhetetlen jel tanúskodik arról, hogy Hozzád tartozunk, de rossz belegondolni, hogy hányan vannak ugyanígy és ügyet sem vetnek rá. Nemcsak keresztségünkért adunk ma hálát Istenünk, hanem azért a kegyelemért is, hogy a körülmények, a neveltetésünk, a közösség megtartó ereje, sok jó példa és lelki érintés úgy hozta, hogy mi itt lehetünk Nálad, Veled léphetünk lélekben ma a Jordán folyóba és Keresztelő Szent János kérlelhetetlen tekintete alatt a Lélekben megújul felettünk atyai szózatod, ismét kinyilvánítod, hogy szeretett gyermekeid vagyunk. Segíts, a mai szentmisén erőt gyűjtenünk egy olyan hitélethez, amellyel nemcsak parancsaidat és a különféle egyházi előírásokat teljesítjük, hanem ezeken túl arra is törekszünk, hogy kedved is teljen bennünk. Ámen.

Isten szeretett gyermekei vagyunk – ezt a tudatot erősíti meg lelkünkben a Szentlélek a mai evangéliummal, amint Jézus felett a Jordán folyóban elhangzik az Atya szózata.

Kérdezzük meg magunktól:

1. Mint Isten szeretett gyermeke, családtagként élek-e Isten családjában, az Egyházban?
2. Vallási életem nem érzelmeken alapul-e, felelősnek tartom-e magam a kereszténység jövőjéért?
3. Gyermekeim, unokáim meg vannak-e keresztelve és hívő nevelésben részesülnek-e?

Mivel bántottam meg Istent az elmúlt héten?

Miseolvasmányok: A próféta a Messiásról beszél, akinek küldetése minden néphez szól. Reményt, bátorítást ad: a megrokkant nádat nem töri le, hanem felegyenesíti. Péter beszéde tanúskodás Jézus istenfiúsága mellet. Az Atya maga igazolta Őt.

 Gondolatok a hétre:

A kereszténység megkerülhetetlenné vált, akár mérceként, akár gúny tárgyaként, akár az önmaga elől keservesen vagy cinikusan rejtőző ember indulatának tárgyaként jelenik meg. A krisztusi ember nem áll bosszút, de nem menekül el az őt ért provokáció tanulságai elől, az alázat a tárgyilagos szemlélettől hiteles.

Egy fiataltól hallottam a héten, korábbi éveinek leszűrt, letisztult tanulságaként: "Eltávolodni a hittől - ez olyan, mint egy betegség, aminek időről időre újabb és újabb szövődményei alakulnak ki. Persze vissza lehet térni hozzá, de a szövődmények roncsolása megmarad a szervezetünkben. Bizonyára kerülőúton is eljuthatunk az üdvösségre, de kockázatosabb is, nehezebb is, mert az ember tele van hegekkel, csonkultságokkal".

Én erre hozzátettem Keresztelő Szent János szavainak idézetét: "Hordjatok el hegyeket, töltsetek fel völgyeket, ami göröngyös (az Úr előtt a lelketekben) váljék sima úttá!".

Sík Sándor: Hiszek (részlet)

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Rendhagyó hittudomány - alapfokon

Amikor az első harminc oldalt elolvastam a korszerű feldolgozást ígérő Bevezetés Krisztus misztériumába - című könyvből, gyanút fogtam, hogy a hazai teológiai irodalom felrázó erejű műve lesz Pajor András atya zsebkönyv terjedelmű kötete. A szerzővel beszélgetünk e munkájáról – a kínosabb kérdéseket sem kerülve.

Nem fél valamilyen fölhördüléstől a könyv megjelenése kapcsán?

Milyen jellegű ellenérzésekre gondol?

A hazai teológiai könyvkínálat jeles szerzők műveit, komoly tudósok elmélyült gondolatmenetét tárja elénk, erre kézbe kapunk egy a hit világába pörgő elevenséggel bevezető kötetet.

A könyv tartalma teljesen tiszta, katolikus, erre a megfelelő lektor és a saját, aggályosan egyházhű gondolkodásom a garancia. Az a sajátság, hogy ha egy író készít hittankönyvet, kétségtelen pedagógiai előny, mert talán olvasmányosabban fogalmaz. Ráadásul a kötet nem előzte meg a gyakorlatot, éppen fordítva történt: lassan harminc esztendeje fejből tanítom ezt az anyagot, a hallgatóim követelték ki tőlem, hogy valahol utána olvashassanak.

Milyen tantárgy a Krisztus misztériuma?

Először is a teológiát tanulni elkezdők bevezető, alapozó tárgya. A könyv ugyanakkor a szentségekre, keresztségre, elsőáldozásra, bérmálásra, vagy éppen házasságra készülők szellemi hídja is a katolikus hit igazi tartalmához.

A sokadik ilyen próbálkozás?

Nézze, Ön kérdezte az előbb, hogy nem számítok-e fölhördülésekre. Ha ezzel a művel egyszerűen csak felsorakoznék az eddig megjelent, kissé sűrűn szedett, olykor száraz, teológiai szaknyelven íródott összefoglalásokhoz, akkor gondolom, nem tartana semmilyen kritikától.

Nyilván, de amit Jézus csodáiról, aztán a boldogságról szóló tanításáról, vagy a Szentlélek kiáradásának vonatkozásairól ír, azok a szempontok szerintem egyenként is megérnének egy-egy új teológiai meglátást kifejtő tanulmányt. Az atya ennek ellenére kezdők kezébe ad ilyen újszerű – egyébként teljesen érthető – gondolatokat.

Így van, semmilyen problémát nem érzek abban, ha valaki frissen a lényeges szempontokkal ismerkedik meg hitünk tartalmából. Ugyanakkor persze, hogy a nagy hittudósok felé is e-elrejtettem a sorok közt egy két kihívást, nehogy ők azzal tegyék félre a könyvemet, hogy ezen már rég túl vannak.

Nem fordítva szokás ezt tenni? Először egy komoly, tudományos fejtegetést megjelentetni, aztán aprópénzre váltani a nagyközönségnek?

De igen, én magam lelkipásztorként olykor meglehetősen magas röptű tudományos régiókban kutakodom, hogy mindezt közérthetővé tegyem az egyszerűbb híveknek is. Hajdan így íródott a Lélek szótára című könyvem. Közben persze saját meglátásaim is adódnak, amelyeket pedig a tudomány rendelkezésére bocsátok, úgy sáfárkodik velük, ahogy kedve tartja.

Ön, személy szerint mire használja majd a saját könyvét?

Ádventben öt házasságrendezést sikerült előmozdítanom azáltal, hogy ez az anyag felpörgette a felkészülés ütemét, pedig akik hozzám járnak jegyes előkészítésre, azok jól tudják, hogy itt nem vesszük túl könnyedén ezt a feladatot. A mostani házasodók főként új hittanos gyerekeink szülei közül valók, megismerkedtek ezen a szinten a hittel, és szemlátomást nagyon boldogok, velük együtt persze én is. Már ezért megérte megírnom a könyvet.       Gyimesi Marika

 Újabb négy évre bizalmat kapott Pajor András atya a Keresztény Kulturális Akadémia élén. Az elmúlt esztendők programszervezése, kulturális kapcsolatok építése, irodalmi és teológiai könyvtermése meggyőzően támasztották alá a jelenlegi elnök megerősítését. Az akadémiai kuratórium a Védnöki Testület tagjainak állásfoglalása alapján döntött.

Felme-rült-e, hogy más megoldás is lehetséges?

Persze. Még olyan szabályunk sincs, hogy az elnöknek akadémiai tagnak kell lennie, ne lehetne őt kívülről felkérni. Az újraválasztás persze legjelesebb íróink, művészeink, tudósaink részéről nagyon megtisztelő, de a mögötte meghúzódó alkotói barátság még fontosabb. Az Akadémia eddigi évei alatt mégiscsak kiforrott egyfajta sajátos karakter. Elsősorban a támogatók jóvoltából a legszegényebb emberekhez juttatjuk el a világszínvonalat. Akár a fővárosban, akár a tanyavilágban vagy éppen a külhoni területeken. Aztán közös asztalhoz ültetjük kiemelkedő művészeinket, tudósainkat, hogy szerény agapé mellett cserélhessenek gondolatokat, gazdagíthassák egymást. Egy következő lépés a Keresztény Országértékelők sorozata, amelyen igen népes közönség és eleven média-érdeklődés mellett kapnak teret olyan sajátosan hívő gondolatok, amelyek eszerint formálhatják tovább a közéletet. Végül pedig beférkőzünk az egyes szakmai szférákba: a felsőoktatásba, a tömegtájékoztatásba, a könyvkiadásba, a színházi életbe a Cornelius-díjak évenkénti átadásával.

Mennyire hat mindez arra a plébániai életre, melyet az atya vezet?

A kassai téri közösség igazán példás lelkesedéssel áll mellettem, de remélem, én sem maradok adós, itt, a programok gazdagsága az ölünkbe pottyan. Jó néhányan úgy kerülnek közénk, hogy a kultúra vonzza őket közösségi házunkba, aztán a templomi életre is fogékonyabbak lesznek. Ez a kölcsönhatás magától értetődő, hiszen a hiteles kultúra a hit, az evangélium holdudvara. Ettől válik misszióvá.

Ha már ez a szó elhangzott, András atya másfajta misszióval is járja az országot, sőt, a külhoni területeket is.

Több mint negyedszázada folyamatosan jelennek meg a könyveim, de soha ennyi bemutató előadásom nem volt még, mint a Nemzettudat erkölcsteológiájával. Persze érthető, ez egy tipikusan hittani vakfolt hiánypótló betöltése, ugyanakkor, ha már ott vagyok valahol, a közönség minden másra is kíváncsi, főként az egyház jövőjéről szóló egyedi elképzeléseimre a hitoktatás, a papság, az ifjúsági lelkivezetés terén.

Kellemetlen kérdésnek tűnhet, de belefolyik-e az Akadémia a közéletbe, vagy ettől igyekszik tartózkodni?

A küldetésünk a hit szellemi hídjainak építése az értékes kultúrán keresztül. Ha ez a közéletet, vagy annak egyes részterületeit érinti, akkor attól sem riadunk vissza. Sosem leszünk politikai testület, de van közéleti és szakmai szekciónk is, amelyeken keresztül irányelveket adunk, amikor ez szükséges.

Hogyan fogalmazza meg a következő négy évre saját elnöki ars poetica-ját?

Ha azt mondom, hogy még erőteljesebben a magyar keresztény kultúra szolgálatába vetem ma-gam, ez elég sablonosnak tűnik. Pedig minden szó fontos benne. Sajátosan magyar jelleggel tevékenykedem, mert a Szentlélek templom plébánosa vagyok és a Lélek minden Pünkösdkor (meg persze máskor is) magyarul szólal meg belőlem, ez az Ő szándéka. Határozottan keresztény előjellel teszem mindezt, mert lelkipásztorként az evangélium hirdetése a dolgom. A kultúra az evangélizáció eszköze, a szolgálat szelleme pedig a kiemelkedő tisztségben is megőriz egyszerű embernek, hogy a rám bízott értékek és a mellém álló kivételes személyiségek révén is a kegyelem művét gyarapíthassam.                                                           Gyimesi Marika

Fél órát van alkalmad beszélgetni egy ma élő világhírű tudóssal, színésszel, sportolóval, zenésszel, politikussal vagy más hírességgel. Kit választanál? Mi az a három kérdés, amit mindenképpen feltennél neki?

Hamarosan új kérdést küldök. Addig erre várom a válaszokat!

Az érett kereszténységhez minden bizonnyal szükség is van a csalódásokra. A hithez, és az azt képviselő személyekhez, közösségekhez rendre önös elvárásokkal, illúziókkal közeledünk. Aztán ezeknek porrá kell zúzódniuk, míg megszületik bennünk a felismerés: lehet, hogy csalódtunk az egyházban, elöljáróiban, papjaiban és a többi keresztényben, sőt, keresztényként önmagunkban is, de átérezzük, hogy mégiscsak ebben a közösségben van jelen az Isten, minden esendő emberi arculat ellenére, sőt, ezeken keresztül is képes megnyilvánulni.

A cikk a vasárnap, Kassai téren kiosztára kerülő Szentlélek Híradóban található.

A Szent István napi ünnepi szentmise után megszólítottak néhányan a templom előterében, hogy legalább a prédikáció vázlatát írjam le és tegyem közkinccsé. Nos, ehelyett néhány fő gondolatot próbálok feleleveníteni a beszédből:

A magyarság előtt a népvándorlások során jó néhány nép jutott el a Kárpát-medencéig, ahol aztán elenyésztek és eltűntek. A magyarság nemcsak megmaradt, hanem államot is alapított. Ennek titka, hogy éppoly küldetéstudattal érkeztünk erre a földre, ahogy az ószövetségi nép Kánaánba. Egyrészt a Bibliában az akkor ismert népek között megtaláltuk őseinket - Góg és Magóg leszármazottaiként tartottuk számon magunkat, másrészt a vándorlások során csaknem az összes világvallással kapcsolatba léptünk, és közülük választottuk ki a kereszténységet úgy, hogy ősmagyar vallásosságunk erre a hitre készítette elő a néplélek hitérzékét, ezt találtuk leginkább sajátunknak. Bizonyíték erre, hogy a honfoglalók közt már két bizánci szertartású felszentelt püspök is együtt vonult be erre a földre. Sőt, keleti keresztény volt Szent István királyunk édesanyja, Sarolt is, ezért mintegy prófétai tett volt Géza fejedelemtől és Szent Istvántól, hogy mégsem a keleti, hanem a római rítusú kereszténységet választották, hiszen fél évszázad múltán, 1054-ben, Bizáncban megtörtént a keleti egyházszakadás.

A nemzet fennmaradásának három alappillére van: az eszmei elköte-lezettség, a nyelv és a katonaság. Nekünk sem adatik más: a magyarság és hozzá tartozásunk küldetéstudata az élő kereszténység erkölcsi követelménye. A nyelv nem pusztán tisztaságában, de alkotásaiban is megőrzendő, a magyar családokban naponta legyen jelen a népmese, a vers és a népdal, valamint a magyar klasszikus irodalom. A katonaság pedig ma nem a fegyverek erejében, hanem a magyar nagycsaládokban nyilvánul meg, mindannyian érezzük felelősnek magunkat azért, hogy a fiatal szülők merjenek minél bőségesebb gyermekáldást vállalni és ehhez kapjanak megfelelő erkölcsi, lelki és megélhetési támogatást: anyagi feltételeket, közbiztonságot és gyermekeiknek világszínvonalú oktatást, képzést. Sajátos magyar sors, hogy mindig a "présben" a szorongatott, meg-szállt életkörülmények között születnek nagy vívmányok, eredmények, al-kotások. Európa nem hálás nekünk azért, hogy hányszor védtük meg kü-lönféle támadásoktól, sőt, egy újabb világégéstől is, néha mintha a hatal-masságok útjába is állnánk. Ebben az áldatlan időben ismét mindenkinek lelkesedése és hivatástudata legjavát kell felmutatnia.

Uram, kemény szavakkal vársz bennünket a mai napon. Egy hihetetlenül meleg hét után vagyunk, nehéz volt a munka, a kötelesség teljesítése, de még az utazás, sőt, a puszta túlélés is. Te pedig azt mondod: ne elégedetlenkedjünk, hordozzuk türelemmel keresztjeinket, hiszen így tartozhatunk hozzád. Az élet bármikor hozhat kiszámíthatatlan körülményeket, melyekben helyt kell állnunk. Ami kiszámítható, hogy vasárnaponként itt vagyunk nálad, a Te kezedbe helyezzük újból sorsunkat, törekszünk akaratod megismerésére és a vele való azonosulásra és erőt gyűjtünk keresztjeink viseléséhez. Te tölts el bennünket Istenünk szent áldozatod erejével. Ámen. Jézus megváltó művébe csak egészen tudatosan lehet belekapcsolódni. Ámen.

A Mester nem könnyű sikert, hanem kereszthordozást ígér, de ez legalább a valósággal szembesít bennünket, és tudhatjuk, hogy ennek vállalásával személyesen hozzá tartozunk. Kérdezzük meg magunktól:

1. Nem lázadozok-e a számomra kevésbé kedves köztelezettségek terhe alatt, jólélekkel fel tudom-e ezeket is ajánlani Istennek?

2. Törekszem-e rá, hogy folyamatosan a gyónásban megtisztult lélekkel éljek, hogy valóban minden szenvedésem és erőfeszítésem áldozattá váljon?

3. Nem vagyok-e néha én magam mások keresztje, igyekszem-e felelőtlenségeimtől kímélni környezetemet?

Mivel bántottam meg Istent az elmúlt héten?

Tompa Mihály: OLAJÁG

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,

Az ajkon némaság a gyász pecsét;

Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,

S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!

Hajnal derűl az éjből, bár setét, -

Érezd a könny s próbáltatás becsét;

Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!

Hadd térjen a beteg lélek magához ...

Így, ha követje ottfenn megjelent,

S mint a Noé galambja vissza-szárnyal

Zöld olajág- s az ég jó válaszával:

Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend.

Több évtizedes, a lelkekért végzett szolgálatomban sokféle emberi viszonyt életem át személyesen, vagy kívülről szemlélve. Egészen egyszerű fogalmak úgy jelennek meg, mint amelyek mindig is világosak és egyértelműek voltak, de eljött az idő, hogy szólni kell róluk. Mégiscsak szólni kell róluk és ez nagyon szomorú, de szükséges. A becsület, a tisztesség, a korrektség - különösen nekünk, keresztény embereknek - nem "funkcionális" tényező. Hiba megkérdezni: mi hasznunk van belőle, vagy mi kárunk lehet abból, ha inkorrektek, vagy becstelenek vagyunk? Még az önbecsülésünk sem lehet igazi szempont. Egyszerűen azért törekszünk egyenességre, mert így kell lennie, mert ez emberségünk, természetünk egyik alappillére, a bennünk és köröttünk uralkodó rend olyan feltétele, amely attól sem függhet, hogy környezetünkben akad-e még valaki, akinek ez fontos, vagy nem akad senki, és mi emiatt teljesen kiszolgáltatottá válunk.

Jézus egy pogány asszony hitét és bizalmát állítja elénk példának a mai evangéliumban. Ezt hallva sokszor szégyenkezve gondolunk arra, hogy a jóindulatú nem hívők hányszor köröznek le életpéldájukkal bennünket, tudatos szeretetre törekvő hívőket? Kérdezzük meg magunktól:

1. A nyári napokban észreveszem-e a nemes tettekre való lehetőségeket és eszek szerint próbálom-e szervezni teendőimet?

2. Nem lazítottam-e lelki életemben, mit tudok még ebből behozni a hátra lévő napokban?

3. Új ismeretségeimben igaz és leleményes tanúság-tevőnek bizonyulok-e?

Mivel bántottam meg Istent az elmúlt héten?

Urunk, Jézus, az utolsó nyári élmények, lehetőségek állnak előttünk, szeretnénk még nagyon értékesen, erőt adó módon eltölteni a hátra lévő időt. Szeretnénk Urunk Benned gyarapodni. Rendezni a gondolatainkat, tartóssá tenni a fontos élményeket, a hibákat, kilengéseket pedig úgy magunk mögött hagyni, hogy még az emlékezetünkben se térjenek vissza. Erősíts meg bennünket kérünk Urunk, ezen a szentmisén, hogy minél felelősebben álljunk hozzá az idő múlásához, tartsuk szem előtt, hogy napjainkat a Te szeretetedért és üdvösségünk munkálásáért kaptuk. Álljon mellettünk a Te irgalmad és gondviselésed minden élményben és minden eseményben. Amen.

Ady: Ki látott engem? (részletek)

Volt nálamnál már haragosabb Élet?

S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?

Pótolnak-e életet élet-morzsák?

Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?

Szabad-e engem hidegen megértni?

Szabad közönnyel előlem kitérni?

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?

Ki lát, szivem, sebes és örök jóság?

Uram, bőven van még hátra idő a nyárból, de az élmények nagy részét már magunk mögött tudjuk. Szikrázó pillanatok élnek az emlékeinkben, de itt, előtted az a kérdés is felmerül, hogy Veled szemben, a Te mércéd szerint hogyan álltunk helyt, mindaz, amit gyűjtögettünk, építi, szolgálja-e az örök életünket, vagy inkább gátol a lelki előrehaladásban? Persze, ezzel a szemponttal kellett volna kezdenünk a nyarat, de még van idő behozni bármilyen mulasztást, kiköszörülni bármilyen erkölcsi csorbát. Segíts bennünket Jézus, amint Péter apostolnak kezedet nyújtod ma a hullámok közé, hogy helytállhassunk a szabadabbnak tűnő pillanatokban is az igazi lelki szabadság szerint. Ámen.

Kedves Testvéreim, az Örömhírre való nyitottság gyűjtött közösségbe minket a mai vasárnapon. Péter apostol megtapasztalja a különös evangéliumi jelenetben, hogy részesül ugyan Jézus lelki örökségéből, de mindezt bármilyen lelkesen fogadja is, a Mesterrel való folyamatos kapcsolat nélkül nem tud mit kezdeni vele.

Kérdezzük meg magunktól:

1. Istentől kapok egészséget, tehetséget, erőt. Igyekszem-e mindezeket az Ő szándékai szerint használni?

2. Jézus követéséért hajlandó vagyok-e feladni néha az emberi számítás szerinti biztonságot?

3. Nem vagyok-e önmagam ellensége szenvedélyeim, indulataim, önkényes érzelmeim terén?

Mivel bántottam meg Istent az elmúlt héten?

Isten látomásban adja Illés tudtára, hogy a türelem hangján akarja megtérésre késztetni népét. Pál apostol minden áldozatot meghozna az ószövetségi nép megtéréséért, de el kell fogadnia a valóságot, hogy tagjai elutasítják az evangéliumot.

OLVASMÁNY ELÉ

A próféták is törékeny emberek voltak, elfáradtak az üldöztetésben és az emberek érdektelenségének láttán. Illés is a pusztába menekül. Isten látomásban adja tudtára, hogy a türelem hangján akarja megtérésre késztetni népét.

SZENTLECKE ELÉ

Az apostoli Egyház átélte a titkot, hogy az ószövetségi nép, amely hitt Istenben és várta a Megváltót, elutasította az evangéliumot. Pál minden áldozatot meghozna megtérésükért, de el kell fogadnia a valóságot.

Kányádi Sándor: Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom

félig könyörgés félig hála

hogy nem juttattál s ezután se

juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom

eljuthat-e vajon tehozzád

útjaidat úton útfélen

szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt

magokként vajon terméketlen

mit egy hosszú életen át

a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam

abból mit rám bíztál sokat

de azért ne tagadd meg tőlem

holtomban se áldásodat

Ha az életeden, egy esemény, vagy egy teljes korszak miatt, amit nem tettél tisztába megfelelően, marad egy sérülés, próbálj visszatérni, és tedd rendbe, mert nemcsak Isten tartja számon, de a saját lelked is. Ha ez rövid távon nem sikerül, legalább hagyd meg nyílt sebként, hogy fájjon és ébren tartson, és igyekezz szabadulni tőle! A magunk mögött hagyott méltatlanságok, becstelenségek, a barbár önkeresés rombolásai olyanok, mint a tiszta fehér ingen az ormótlan, feltűnő folt, pecsét. Ha rávasalok, belesül és soha nem szabadulok tőle. Amint a világban általam okozott sebekbe cinikusan beletörődöm, afféle emberré válok, akár ha vallási mázzal is leöntve. Hogyan lesz ebből üdvösség? Nem tudom, hiányoztam arról a teológia óráról.

Veronika kendője – bizony nagy kísértés. Ha életed utolsó szakaszában meg-megfordul a fejedben, hogy vajon a halálos ágyadnál ki lesz az, aki egy papírzsebkendővel szelíden letörli arcodról az utolsó szenvedés verejtékcseppjeit, mert te is jó voltál hozzá, amíg lehettél, akkor ne rémülj meg valós kilátásaidtól. Úgy lehet: nem lesz ott senki, aki tartozna ezzel a saját lelki épségének. Isten viszont küld egy angyalt, egy vadidegen ápolónőben, aki azt sem tudja, ki voltál, és mit adtál a világnak, csak ránéz a kórlapodra, és azt látja rajta, ahogy az utolsó óráidat viseled. Ekkor fog egy papírzsebkendőt és …

Ha a katolikus vallás a maga teljes tartalmában betölti valakinek az életét, a kinyilatkoztatással, a szentségekkel, az Egyház történelmével, stb. minden más kiegészítés (misztikus írások, lelkiéleti irányzatok, mozgalmak) nélkül, akkor is, bőségesen elegendő nemcsak az üdvösség elnyeréséhez, de a tündöklő életszentséghez és egy külső körülményektől független, hihetetlenül boldog és igaz élethez is.

Említettem már, hogy soha ennyi könyvbemutatóm nem volt még egyetlen könyvemmel sem, mint A nemzettudat erkölcsteológiájával. Egy alkalommal egy szélsőliberális (vagyis mai értelemben vett liberális) újságíró tette fel a végtelenül tapintatos kérdést: "Író úr, önök, papok meddig óhajtják még a túlvilági pokol-mennyország-tanítással zsarolni a szavaikat követő embereket úgy, hogy ezzel az égvilágon mindent, amint könyve mutatja, még a nemzettudatot is összefüggésbe hozzák? "

Igyekeztem visszafogni a mosolyomat a jó ismert komikus fanatizmus felett, és csak ennyit válaszoltam: "Szerkesztő úr, tudja, mi a különbség köztünk? Kérdezze meg a ránk hallgató embereket, hogy boldog és teljes életük van-e, ha engem kérdez, én igennel felelek, úgy, hogy maradéktalanul hiszek is mindabban, amit tanítok. Nos, ha Önnek lenne igaza, és a halállal a tudatunk, az énünk megsemmisül, akkor nekem már nem lesz alkalmam csalódni, viszont ha Ön téved, és igaz, amit az örök életről és ennek megítéléséről tanítunk, akkor Önt igen nagy meglepetés fogja érni, és nem garantálom, hogy kellemes meglepetés lesz".

Persze érdemben nem válaszolt, csak tovább ragozta, amit előzőleg elmondott, de ennek már nem volt ereje.

mit ugyan mit láttál a magyarban

mit reméltél a véredből fakadó hitvallás

vagy a kegyelem bogas ösvényei

hoznak majd üdvösséges gyümölcsöt

e hol túl szent hol túl vad hol túl hős

idegen nép lelkének mely magával

a történelemmel egyidős

talán az ifjú szűz lelkű Emeric

talán a jövőt lehelő táj szálai voltak

mik szenvedélyt engedtek

a Krisztusra talált ősi Keletnek

vándorló ösztönű magyar titkának

tapintásához öleléstől a vérig

főpapi rangtól

Velem sziklás hegyéig

találj ránk talján zarándok újra

hozd Róma hitét s e népbe vetett hitet

mely hinni magában egyre felejt

tán egyszer még egy vértanúi tekintet

a Velemre azt a hordót visszagörgeti

s ha újra barbár lett e föld lelke s a nyelve

jövevény Szent magori énekkel felelj neki

tekinteted a rab város felett

bölcsen tovasiklik

egyetlen kardcsapássá

vált a történelem

lábaidnál jövő zsugorodik

a jelen csak csalóka verem

önhitt szócséplők hamis lapjárása

kard és glória küzdelem és szentség

e nemzetnek ezt kell kihordania

nincs olcsó történelmi mentség

hogy felettes hatalom mely kapirgál

kacatdombján úr lehet

a lelkiismeret a hit s a honbecsület felett

király és hős szent és magyar

László ki hol sújtottál

s csonkítottál tolvajt

némítottál becstelent

ám a szentség lovagi karjaidban

gyógyító erőként éppígy megjelent

s gyógyított koldust nemzetet

szigorral és bízó imával

s egy verejtékes diplomáciával

ahogy ma a lélekben koldus nemzetet

nincs vezér ki egybeimádkozná

s felette óvón suhintana egy vágást a légbe

hogy jól megfontolja ki újra reánk hozná

az ékverést a szóba szívbe határba vérbe

nagy király te szent ki szenteket

avattattál hogy szentül élni

a nemzetnek hivatása legyen

ruházd át ránk e bízó tekintetet

tudjunk a nap terhén túl szemlélni

örök hívást s nagyobb távlatokon

történelmi elhivatottságot

adj kezünkbe kardot és a századokon

suhints át s igaz vágyainkba

te olts bölcs türelmet s ha kell harci lángot

dédapám keze nyoma

ott ül a falakon a föld színe felett

alant viszont csak sejteni lehetett

apám álmaiból elősettenkedve

mi honol a titkos járatok és termek

mélyén messze lent elrejtve

hosszú rejtélyes éjszakák

képeit csak ritkán idézte

amint egy hangzavar irányába indult

a helytől kortól megigézve

s egyre tisztult e hang vitézek

kurucmód mulattak

s a hol lelkes hol keserves ének

alatt sustorogva adták tovább

a fáklyák szellemidéző fényében idelenn

mit üzen mikorra mozgósított

a nagy fejedelem

azóta ha Bécsújhely falai alatt

elsuhanok átsuhan rajtam

egy fojtó gondolat

itt volt rab Erdély fejedelme

ahogy Erdély rab ma s rangja

szabadsága

Görgény-hegy alá van eltemetve

üszök rág romot kúszó sárga

zörgő tücskös fű alatt

emlékezetet koldul a múlt

vagy csak ami dicsfényéből

az üszök alatt megmaradt

emitt hős vitézek védték

hős papok nemzettermő életigéjét

s magát az elszánt hallgatóságot

melynek értelme lelke betört már

ám a vére még pogány volt

amott völgy melenget jövőt

bölcsőben ahogy illik ahogy nemes

s minden sarj mely a völgyből kinőtt

levegőt földet testvért hazát keres

s a táj maga lesz így közös bölcső

dallal körbeölelt ringatás

mely előcsalja mind az üszök alól

mi emlékekből nemzetsorssá fölnő

s e lankáknak az emlékezés lesz feloldozás

Diákkoromban - bocsánat, ha volt már erről szó - egyszer végigmentem Rómában a több kilométer hosszú Porta Portese piacon. Ott figyeltem meg magamon, hogy a hatás kedvéért hangoskodó árusok, kofák taszítanak, míg sokkal könnyebben csaltak ki csóringer garasaimból valamicskét a bámészkodásra, gondolkodásra esélyt adó kereskedők. Így maradtam. Iszonyodom attól, ami erőszakosan, nemcsak a vízcsapból, de a falrepedésekből, a felszakadozó felhők közül és az állatkerti páviánok mosolyából is folyik. Ekként botlok bele napról-napra a neten a Lovasi-könyvbe. Nem érdekes a szerző, hagyjuk a felesleges információkat. Irgalmatlanul drága a kötet egy klasszikus kultúrától, a társasági, műveltségi közös nevezőtől fényévnyire eső témáért. Utánanéztem, ki ez az ember. Nem kutattam a múltjában, a kapcsolataiban, a hovatartozásában, egyszerűen belehallgattam abba a művileg lepusztult világba, amelyben előadja magát az erre éhező közönségnek. A hatás kedvéért látványosan (esetleg némi rásegítéssel) foltosra izzadott pólóban, olykor kortárs költők verseit megzenésítve, olykor az "én vagyok a Lovasi"- műfaj szerelmeseinek öncélú kábításával. Aztán beleolvastam a nagy művész bölcselkedő nyilatkozatába is: "...én azt látom, hogy ami most Magyarországon folyik az emberek életében – és a politikáról nem is ejtek szót –, az olyan, mintha egy roncsországban élnénk, egy végletekig zombisodó közegben. Ez óhatatlanul a személyes érzelmeimet, életemet is átjárja, mert mindenhol állandóan ebbe ütöm bele az orromat. Vagy ha nem ütöm bele én, akkor előbb vagy utóbb beleüti más. Annak a világnak a lassú eróziója folyik, amihez a rendszerváltáskor csatlakozni szerettünk volna, és ez Magyarországon - mivelhogy nem is épült ki teljesen, vagy csak korcsformában - még gyorsabban épül le...". Hát igen, főként, ha az álkultúra erre rásegít a maga nyegle allűrjeivel. Lélekemelő, amikor olyanok bölcselkednek, akik a bölcsesség hivatott és ebből vastagon élő - kioltói. Vegyék már ki ezt a könyvet a kötelezően láttatott reklámokból! Nem veszem meg, túl erőszakos a kínálat és ez gyanússá teszi.

Ha valaki lát, nem is érti, miről beszélek, ha azt mondom: magány. Nyüzsgés, ünnepek, csoportok vesznek körül, esti egyedüllétemet megtörik a kollégisták, a telefonáló barátok, ha nagyon jól szervezem az életemet, jut csend is, és akkor jelen lehetek igazi otthonomban, a lélek hajlékában.

Mit érzek, ha magányról beszélek? A belém fojtott üzenetet. Mégis hogyan? Miért? Nem hallgatnak elegen a szószékről, a katekéziseken? Ó, dehogynem, aligha akad az enyémnél figyelmesebb, hálásabb hallgatóság. Nincs elég meghívás, előadás, más közösségekkel, kulturális körökkel való találkozás? Hiszen soha ennyi könyvbemutatót nem tartottam határon innen és túl, mint legutóbbi könyvemről, "A nemzettudat erkölcsteológiájáról". Akkor hát hol a belém rekedt üzenet?

Kimentem a divatból... jó ennyi idősen, de hát még az élet legjavát élem, Istennek hála: tele erővel és sok-sok eredmény biztató visszajelzésével. Csak éppen szólnék a nemzethez, fékezném a kapkodást, a pánikot, az indulatok megfontolatlanságát, mondván: alapozzuk az értelmes, átgondolt hitre történelmünket, onnan merítsük az erények és a széles látókör igazi példáját. Ez azonban alig érdekel valakit: szeretünk pánikolni és öklöt rázni, hajszolni a gyors és hamar hervadó társadalmi sikereket, aztán elnyomottnak érezni magunkat, ha saját kardunkba dőltünk a rövidtávú, vagy túlfantáziált gondolkodással.

Szólnék a fiatalokhoz: tartsátok nagyobb értékeknek a szentségekkel való folyamatos együttélést az egymással való együttélésnél! A benső, Istennel való élő kapcsolatot, Őbenne mindenkit igazabban megtaláltok, mint a felszínes, érzéki, emberi megfontolások közt gyötrődő összeállásokban!

Szólnék a családokhoz: legyenek klasszikus szellemi forrásaitok, merítsetek közös érdeklődéssel a magyar géniuszból, a kontinens keresztény gyökereiből, sőt azt is elmondanám, hogy miként, milyen módszertannal. Szerezzetek be egy petróleumlámpát és élesszétek fel csendes estéiteken a magyar népmesét, népballadát és népdalt, örökítsetek varázslatos és tartalmas romantikát gyermekeitekre! És amikor azt mondjátok: már van kettő, egy a mamának, egy a papának, van három, négy, ezért vagy amazért, akkor vállaljatok még egyet a mennyei Atyának és ha elég nagy a lelketek hozzá, akkor egyet a magyar Hazának is.

Szólnék a papnövendékekhez: olyan nehéz megóvni a plébániákon, családokban, lelki közösségekben az elhivatott fiatalok lelkét a félrevivő hatásoktól: becsüljétek meg, hogy a tiéteket sikerült és meghallottátok a Lélek szólítását, óvjátok ezt a "lázas éjeket" termő, izzást hozó hangot egy életen át és ennek rendeljetek alá érdeklődést, életformát, kapcsolati stílust, szorgalmat, nemzettudatot és mindent, ami a hivatással együtt járhat.

Előre tudja mindenki, hogy ilyesféléket mondanék, ezért reked belém a szó, csillogóbb szónokok, könnyedebb eszméi jobban fényezgetik a mindenbe belenyugvást, inkább tompítják a sodródás tragikumát.

Ha valakit mégis érdekel a belém oltott szikra, tőlem eredő üzenet, az ezen az oldalon megtalál.

Ismét írok a blogra, noha egészen más jellegű alkotómunkával voltam elfoglalva mostanában, de kiderült, hogy olvassák, hogy sokaknak hiányoznak a frissítések.

Bejött hozzám ma este, mise után egy – hm… mondjuk – fiatalember. Szerintem, pszichés alkatából ítélve - nőtlen. Úgyhogy nem is bántom, de amikor a modora civilizálatlanná vált, kitessékeltem. A prédikációban a magyarságtudatról szóló részt kifogásolta, és azzal érvelt, hogy rendkívül magas végzettséggel rendelkezik. Jó. Az igehirdetésben arról volt szó, hogy a Szentháromság titka – hiszen e hitigazság vasárnapját ünnepeltük – nemcsak egy tiszta és elvont szeretetfogalom alapján vonható be mindennapi életünkbe, hanem minden olyan nemes összetartó, közösségteremtő erő is ebből a kötelékből származik és erre épül a Szentlélek közreműködésével, mint amilyen például a nemzettudat. Délelőtt ugyanis Cserháti Ferenc püspök úr járt nálunk bérmálni, és igazán gondolatformáló, gyakorlati szempontokról számolt be a világon szerte élő magyarok püspöke az egyes közösségek gondozásával kapcsolatban.

         Az említett „fiatalember” kusza észjárással támadott, mint aki kész kategóriákkal érkezik a templomba, és ha nem azt hallja, ami az ő előre kitaposott ösvényein elfér, akkor feldúltan távozik, de előtte megpróbálja ráerőltetni szubjektivitását az igehirdetőre. Kisszerű magatartás, a jelzés azonban figyelemre méltó.

Egyik paptársam elmondta, hogy bénán született. Minden mozdulata tanult mozgásból ered, ő nem tudja, sosem érezte azt, ami másoknak a járásban vagy a valami után nyúlásban magától értetődő. Persze az ember mindig többet ért meg abból, hogy mit is rombol a neoliberalizmus, mennyi erőltetett rögeszmésséget tartalmaz a kozmopolitizmus, mekkora káoszt eredményez, ha önmagát a kultúrára hivatkozva próbálja igazolni, de ennek eredményeként is érdemes beletörődnünk, hogy lassanként közérthető fogalmakban kell újra tanítanunk mindent, ami az emberi természet szerint egyébként magától értetődő lenne. Lelkipásztorként pontosan tudom, hogy a nemzeti identitástudattól elszakadt, sőt azt ellenző keresztények hitélete elsekélyesedik (ha jól láttam, az illető fiatalember és még néhány barátja nem térdelt le a szentmise előtti imaórát lezáró szentségi áldás alatt, ami kétségtelenül apró, de sokat eláruló jel).

Felnő egy olyan nemzedék, amelynek – az őket érő ilyesféle hatások alapján – már el kell tudnunk magyarázni érthető, de kétségbevonhatatlan megvilágításokkal, hogy miért fontos számon tartani a magyarsághoz tartozást, sőt azt is, hogy miért bűn a lopás, a rágalmazás, vagy alapvető fogalmak cinikus megkérdőjelezése. Mindezek persze természetből fakadó, evangéliumi elvek, de a mellékelt példa szerint vannak, akik az érvek kusza sűrűjén keresztül vezetve el tudják bizonytalanítani az egyébként őszintén érdeklődő lelkeket. Óvjuk tőlük őket, legyünk felkészülve tiszta fogalmakkal, lassanként arról is, hogy miért helyes, ha az ember emberhez méltó stílust használ, miért helyes, ha a férfi férfi, a nő női szerep szerint él, miért fontos a család és mit jelez, ha valaki képtelen időben családot alapítani, és hogy lépkedni úgy érdemes, ha az ember az egyik lábát teszi a másik után. Na és akkor még Istenről, hitről, egyházról, közösségről és az élő hagyományok szellemet átörökítő erejéről nem is beszéltünk…

„Az egyház ne politizáljon!” – mondják a kívülállók, ha az érdekeik úgy szolgálják, bár semmi közük ahhoz, hogy az egyház miről ad tanítást. Pedig mi, keresztények éppen barlangász lámpával kutatjuk a demokráciát Európában, hová is lett, ki látta utoljára egy olyan kontinensen, ahol politikusok, közigazgatási vezetők szabják meg egyes népeknek, hogy mire szavazhatnak és mire nem, s mindennek milyen következményei lehetnek, s milyenek nem. Ezért nem fér bele ebbe a képbe a kereszténység. Ennek a minden forgácsoló szándék ellenére is csak lassan enyészni látszó, sőt esetenként meg-megújuló vallásnak az lenne a kijelölt szerepe, hogy amíg létezik, addig foltozgasson annyi szakadást és társadalmi, szociális lyukat, amennyit tud, aztán adja át a templomait sportcsarnoknak és modern, alternatív kiállítások múzeumának.

Óriási pimaszság, de a kereszténységnek véleménye van minderről. Szólni akar. Ki akarja értékelni a helyzetet, mégpedig súlyos szakmai szempontok mentén az Evangélium szellemiségével. Mindazokat, akiket ez érdekel, holnapra várják a Kassai térre. 11 órára.

Uram, a mai evangélium mindnyájunkat elgondolkodtat arról, hogy ami kellemetlenség és megpróbáltatás ér bennünket, a mennyei Atya szerető gondoskodásának, érlelésének eszköze lehet, hiszen Te lelked mély megrendülésében azt mondod: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg bennem nevedet!” Kérünk, hogy a mai szentmisén tanításod, szentséged, közösséged által vezess minket a tisztább, mélyebb látásmód felé, hogy így dolgozhassuk fel tudatosan a csalódásainkat, fájdalmainkat, váratlan próbatételeinket és így szolgálhassunk Téged mindennapi kötelességeink által is. Ámen.

„Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz” – mondja Jézus tanítványainak a kínszenvedése előtti napokban. Húsvéthoz közeledve mi magunk is Jézus áldozatába belekapcsolódva érezzük az igazi lelki, örök életre szóló termékenységet. Kérdezzük meg magunktól:

1. Az elveim, vagy a tőlük független gyakorlati érdekek irányítanak döntéseimben?
2. Kezembe kerül-e naponta a Szentlélek Híradó, rendszeresen követem-e a Nagyböjt napjait?
3. Érzelmi életemet egyensúlyban tartja-e bensőséges Isten-kapcsolatom?

Mivel bántottam meg Istent az elmúlt héten?

Babits Mihály: Füst és korom közül

Füst és korom, megtorlik a Vád
feje körül, aki fáklyával megy
ilyen fulladt, szűk pincéken át.

Maró füst és keserű korom:
óh, be gonosz levegőt kell színom
bújkáló bús magyar útamon!

Megvakít, rág, bénít, töm, tapad.
Látjátok még lángom? Én nem látom,
csak a füstöt, ami visszacsap.

…Különös álarcosként halok
s úntan fogják képemet föltárni
a morc hullamosó századok,

…Ami kincseimben legcsudább,
ők lelik meg, mert ti eldobtátok,
mint a gyermek az almacsutát.

Árva, kemény, nedvtelen csutak:
mégis benne minden nedvek anyja,
a jövőnek szórt morzsa, a Mag.

    Azt mondhatnám, hogy a kommunista munkásünnepek óta nagyobb blöfföt még nem pipáltam, mint amilyen a mostani sajtószabadság-tüntetés volt, de nem igaz, mert közben felköhögtünk egy áldemokratikus kartát is, persze az sem volt silányabb biznisz, csak erre akkor sem gondolt senki.

Szóval, fordítok: „egymillióan a sajtószabadságért” – azt jelenti: harmincezren az egyoldalú tájékoztatásért. A nemzeti győzelem miatt második éve sértődött harmincezer ember (ha volt ennyi egyáltalán, de felőlem lehet), tapsol a …minek is? Nincs sajtószabadság, mert van Médiatanács. Mire is vadászik a hatóság? Két rendellenességre: a hazugságra és az erkölcstelenségre, noha a kettő – egy. Kérdem a sajtószabadságosoktól: melyik ellen van kifogásuk? Hazudni akarnak, vagy fő műsoridőben malackodni a gyerekek előtt, mert úgy pikánsabb? Szóval tényleg, miért is tüntetgetnek?

Arról jut eszembe mindez, hogy a Keresztény Kulturális Akadémia – idén másodszor – keresztény országértékelőt szervez. A program szűk egy hónap múlva lesz, de már lehet vitázni róla a rendezvény fórumán. Okos hozzászólások sora indult, mire valaki megjegyzi, hogy nem csodálkozott volna azon, ha a sajtószabadságért tüntetők szervezőit másnap letartóztatják. A feltételezés persze már akkor jutott be, amikor világos volt, hogy ez nem történt meg, de a mechanizmus így is érdekfeszítő. Az a réteg ugyanis, amelyik rájuk hallgat, zömében olyan egyszerű, hogy néhányan közülük könnyen továbbadhatják az olvasottakat egy árnyalattal átformálva: „Hallottad, hogy Orbánék másnap letartóztatták a mi tüntetésünk szervezőit?”. Pedig ez csak egy hozzászólás, amit ha meghall egy másik szellemtárs, mindjárt bújni kezdi az újságokat, és lehangoltan állapítja meg, hogy ekkora a cenzúraterror, lám, ezt már meg sem engedik írni, még az ellenzéki lapoknak sem.

Hol ér véget a butaság ördögi köre? Ott, hogy mi magunk sem hallgatunk, sőt, talpraesettebben teszünk helyre minden rémhírt és hazugságot, mint ők, a másik oldal, azaz oldal nélküli oldal menetelői.

Debreczeni József egy korábbi cikkében megemlékezik Antall halálának pillanatairól, amint a haldokló miniszterelnöknél megjelenik Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök, és megcsókolja a homlokát. „Antall arca megvonaglott” – emlékezik vissza a szerző. Volt miért. Nagyjából Göncz a felelős azért, amiért Antall emlékét szapulják. A paktum-rezsim négy esztendeje a belső árulás folytán vált tulajdonképpen sikertelenné, azaz átütő siker nélkülivé, a remények temetőjévé, amikor kiderült, hogy az egykori ellenzék egyik fele a nemzet ellenzéke is, és ennek a pártnak volt tagja és kézi vezérlésű köztársasági elnöke Göncz. A rendszerváltás azonban mégiscsak jó volt valamire: ekkor derült ki világosan például az ötvenhatosokról, hogy kik voltak az igazi forradalmárok, akik a nemzeti függetlenségért tódultak az utcákon, és kik azok, akik csak azért forrongtak, hogy a Hazát egyik világhatalom kezéről a másikéra átjátszani segítsenek.

            Sok van Göncz Árpád rovásán, ebből kiöregedni sem lehet, az ünneplés udvarias, de nem elég ahhoz, hogy felejtsünk… Antall emléke és tragikuma örökre vádolni fogja Göncz elnöki ciklusát. Életének legsúlyosabb szeplője azonban, hogy egy ilyen lányt nevelt. Már a kommunista visszarendeződés kormányában, esélyegyenlőségi miniszterként is igyekezett megtorpedózni némely Vatikánnal korábban megkötött diplomáciai megállapodást, persze nem világnézeti, hanem finanszírozási problémákra hivatkozva, de hát az embert és törekvéseit a hovatartozása határozza meg, legalábbis ez ad mindenkinek előjelet. Hogy mi a meglepő a kis nyünyüke, hazai politikából Brüsszelbe kikopott Tabajdi és Göncz Kinga magyarságellenes szavazatában? Ugyan már! Tabajdi képmutatása lelepleződött, ez jó hír, Göncz Kinga meg szintén tiszta vizet öntött a pohárba, mielőtt még apukáját itthon túlünnepelték volna. 

            Hazaárulás? Ó, ne kezeljük már ezt az egyébként valóban szembetűnő tettet kivételes megnyilvánulásként! Mégis mi történt folyamatosan az Orbán előtti nyolc évben? Ja, és még hogy „csak a kormány ellen” szavaztak? Ez nagyjából olyan érv, mintha valaki rálő egy utasszállító repülőgépre, mert haragszik annak személyzetére. Nemcsak a nemzet elleni szavazás számít hazaárulásnak. Az erről szóló, a népet ostobának tekintő suta magyarázkodás is az, vaskosan. Harmadik elemként pedig az a közöny, amellyel elfogadják az uniós parlamentben a Magyarországot kanálnyi vízben megfojtani képes képviselők gratulációit, és amellyel az őket méltán érő kritikákat lerázzák magukról.

            Tóth Bálint Magyar litániájának befejező sorai a kommunista rezsim áldozatairól és bűnöseiről így hangzanak:

Hány sor kéne ide,
hány sírkő s kopjafa,
mert ezt a magyar litániát
nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be,
mi nem kezdhetjük újra,
de véssétek gránitba, bazalttömbbe,
minden időre minden bűnös nevét,
jegyezzétek fel, ennyi elég-,
mi nem kezdhetjük újra.

Ha ők mégis újrakezdik a magyarság kiszolgáltatását, akkor egészítsük ki a bazalttömbbe írt névsort Göncz Kingával és Tabajdi Csabával.