Azt mondhatnám, hogy a kommunista munkásünnepek óta nagyobb blöfföt még nem pipáltam, mint amilyen a mostani sajtószabadság-tüntetés volt, de nem igaz, mert közben felköhögtünk egy áldemokratikus kartát is, persze az sem volt silányabb biznisz, csak erre akkor sem gondolt senki.

Szóval, fordítok: „egymillióan a sajtószabadságért” – azt jelenti: harmincezren az egyoldalú tájékoztatásért. A nemzeti győzelem miatt második éve sértődött harmincezer ember (ha volt ennyi egyáltalán, de felőlem lehet), tapsol a …minek is? Nincs sajtószabadság, mert van Médiatanács. Mire is vadászik a hatóság? Két rendellenességre: a hazugságra és az erkölcstelenségre, noha a kettő – egy. Kérdem a sajtószabadságosoktól: melyik ellen van kifogásuk? Hazudni akarnak, vagy fő műsoridőben malackodni a gyerekek előtt, mert úgy pikánsabb? Szóval tényleg, miért is tüntetgetnek?

Arról jut eszembe mindez, hogy a Keresztény Kulturális Akadémia – idén másodszor – keresztény országértékelőt szervez. A program szűk egy hónap múlva lesz, de már lehet vitázni róla a rendezvény fórumán. Okos hozzászólások sora indult, mire valaki megjegyzi, hogy nem csodálkozott volna azon, ha a sajtószabadságért tüntetők szervezőit másnap letartóztatják. A feltételezés persze már akkor jutott be, amikor világos volt, hogy ez nem történt meg, de a mechanizmus így is érdekfeszítő. Az a réteg ugyanis, amelyik rájuk hallgat, zömében olyan egyszerű, hogy néhányan közülük könnyen továbbadhatják az olvasottakat egy árnyalattal átformálva: „Hallottad, hogy Orbánék másnap letartóztatták a mi tüntetésünk szervezőit?”. Pedig ez csak egy hozzászólás, amit ha meghall egy másik szellemtárs, mindjárt bújni kezdi az újságokat, és lehangoltan állapítja meg, hogy ekkora a cenzúraterror, lám, ezt már meg sem engedik írni, még az ellenzéki lapoknak sem.

Hol ér véget a butaság ördögi köre? Ott, hogy mi magunk sem hallgatunk, sőt, talpraesettebben teszünk helyre minden rémhírt és hazugságot, mint ők, a másik oldal, azaz oldal nélküli oldal menetelői.