Egymás tükrei vagyunk. Így, ilyen egyszerűen, mert korosodván olyan ütemben tisztulnak le az élet alapképletei, hogy az ember nem is hinné. A pap különben is mindig a vetítővászon-személyiség, aki gyalázza, botrányokat sző körötte, általában magát teregeti ki, anélkül, hogy ez tudatosulna benne.

Tényleg öregszem, már nem is sértődöm, csak elemzek, sőt azt is egészen spontán, magamat más, mást önmagam tükrében.

A felebarátja lehetőségeire, képességeire, sikereire, esetleg emberi tartására féltékeny ember még nem talált rá saját életének egyedi értékére. A mellette élőben kéri számon azt, ami sosem lehetett az övé, mert valami nagyobbat, sajátabbat kapott helyette, ami mellett meg esetleg elment.

Úgyhogy ne bántsuk egymást, azaz egymásban önmagunkat. A magunkkal szembeni megbocsájtás csak a mindenkivel szembeni harag eleresztésével születhet meg. A kárhozat viszont a végtelenbe nyúló, végtelen mértékű öngyűlölet – az önámító tükrök porrá omlása után.

Solymáron voltam káplán – harminckét éve. A faluban élt egy színtelen, szagtalan (?), jellegtelen, harmincas fiatalember, ő volt a párttitkár.

Egy alkalommal, a vendégeivel jóízűen megebédelt a már akkor is messze földön híres, rendkívül színvonalas Arany Korona étteremben, ahol a tulajdonos általában udvariasan összegyűrte a kiemelkedőbb, vagy baráti vendégek számláját. Nem lehetetlen, hogy a párttitkár és társasága esetében is ez történt. Szinte mindegy.

A párttitkár, mihelyt visszaért a tánácsházára, irodájából feltelefonált az étterembe, és közölte, hogy vagy azonnal eltávolítják a falról a feszületet, vagy bezáratja a közkedvelt helyet. A tulajdonos kénytelen volt levenni, de a helyén egy egyvonalas, ceruzával felrajzolt keresztet hagyott a falon – mintegy a néhai feszület emlékére.

Az esetet kissé felháborodottan meséltem el az egyik ott élő, idős úriembernek, aki egészen különös körülmények között került vissza a kitelepítésből. Ő megcsóválta a fejét, és elmondta: „Ennek a fiúnak én voltam a szakmai mestere. Én ajánlottam neki, hogy próbálkozzon politikai pályán érvényesülni, mert a mesterségben olyan tehetségtelen, hogy éhen fog halni. Így lett párttitkár”. Hirtelen megértettem, hogy valamiben jelentőségteljes embernek kellett bizonyulnia. Ebbe az étterembe mindig sokan jártak, messzebbről is. Itt igazi súlya volt az intézkedésének.

Az olvasó pedig értsen meg engem, miért viszolygok máig a hajdani fontos emberek tolongó, lázadozó jellemörököseitől.

Görgényi éjjel

apám örökségéből

a hegyek nappal aludták

jókora csalóka téli álmuk

a falu élt kútkáva harang

perlekedés szekér

a szürkület öreg csőszként érkezett

homály és elnehezedés hazaűzte

komoruló porták eltévedt szédelgőit

a téli rettegés koromóráira

szobánk sarkában is csemeték lapultak

apám néném s két rokongyerek

nemrég ettek mosdottak imádkoztak

hogy hajnalig összebújva

kémleljék eljön-e még a következő hajnal

az asztalfőn dédanyám állt

a férfikemény asszony

lesben szegzett fegyverrel

az éjben ébredő hegyekre

a sötétség jött aztán akár a sors

gyanúsan és elkerülhetetlen

középütt az asztalon

két magaslángú petróleumlámpa

a ház körül a lopódzás első nesze

baljós gyerekreszketés hullámzik át

a betakart apró végtagokon

minden fujtatásra visszafojtott légzés

s az ablakban megjelenik

az első portyázó

indulattól torzult feje

széles pofa a kiéhezés

végzetlihegése

téli farkasbubda

fakaséhség

s farkasszem

a két lámpa apró de félelmetes

vadakat űző lángjával

a legnagyobb fiú odapillant

s szemére kapja kezét

hármójukban pedig

a rettegés hüllőmerevsége

okádja vissza percenként a kínzó időt

s dédanyám az ódon puskát

ablaknak szegezve az asztalnál áll

s mindnyájan mozdulatlanok

a halálfélelem csendéletében

csaknem virradatig

apám meséli arrafelé télen

így ment ez naponta

s a visszatérő falkát megszokni

sosem lehetett

a mi félelmeink pedig

közelebb lopóztak

hisz amint nekik a gyötrő sejtelem

a lámpafényben lüktetett

nekünk ereink hozzák minden

virradatváró dobbanásnál

ahogy az éjszaka tartósodik

Bevallom, voltak már életemben csavaros ötleteim, melyeken el-elkuncogtam magamban, vagy akár hangosan is, aztán amikor mérlegeltem, hogy vagy igaztalanok, vagy igazak, de kizárólag romboló hatásúak lehetnek, ha tettekké válnak, akkor igyekeztem szabadulni tőlük. Azt sem tagadom, hogy olykor túlzottan direkt megoldásokat választottam a nagyobb jó érdekében, és ezt nem mindenki tudta követni, különösen azok nem, akiknek az egyéni érdekeit, vagy rögeszméit mindez sértette. Hát eddig tart a nyilvános gyónásom – rosszindulat témakörben.

Más jellegű vallomás, hogy hatvan év felé közeledve sem értem azt a színtiszta, mondhatni natúr rosszindulatot, amely pontosan tudja, hogy Istennel szemben nem tagadó, csak frusztrált és ezért vagy a cinizmussal, vagy csak az igénytelenségből eredő közömbösséggel lázad. Azt a műveletlenségen alapuló nemzetellenességet, vagy inkább nemzettudat-ellenességet, amely az alacsonyabb rendűség pánikja elől a kozmopolitizmusba menekül. Aztán ennek a megfoghatatlan, elvtelen álelvnek a páholyából sziporkáz gyalázkodó jelzőket azok felé, akik nemcsak, hogy ragaszkodnak az elveikhez, nemcsak, hogy nem vágnak vissza dühből a vagdalkozók rosszindulatú eszköztárával, hanem szelíden, lágyan, görbe tükröt tartanak eléjük, mert ugyebár ez hivatott egyenes vonalakkal írni.

Nem tudom beleélni magam a natúr rosszindulat és szemrebbenés nélküli hazudozás lelkületébe. Lehet, hogy kevés bennem az empátia.

Valamit tisztázzunk! Mindaz a logikátlanság, etikátlanság és emberellenesség, ami a mai neoliberalizmusban, azaz az ún. liberálisok véleményformálásában fellelhető, a leghatásosabb módon úgy kerül leplezésre, hogy az általuk képviselt véleményt magától értetődőként, evidenciaként, alapként tálalják. Aki ettől eltér, az címkézésre (náci, antiszemita, rasszista, stb.) ítéltetett.

Holott a mai neoliberalizmus légből kapott, egy-két vezérlőpult mellett kigondolt, mondvacsinált ál-elvekből dolgozik. Nincs múltja, tapasztalata, érettsége, történelmi igazoltsága mindannak, amit tanít, mindazzal szemben, amit elvet: ami a nemzet, a család, a keresztény erkölcs, a valódi evidenciák kikristályosodott, társadalmakat, és személyi méltóságot fenntartó fogalomkincse.  Embercsoportokkal, társadalmakkal, magával az emberrel kísérletezik, ezt pedig emberkísérletnek hívják. Ráadásul mindezt úgy teszi, mintha hangoskodása valami klinikailag tesztelt folyamara építene, de gyökerei a felvilágosodásnak nevezett, francia forradalmat előkészítő ideológiára vezethetők vissza. Bár minden nézetrendszer erőltethető, a belőle kinövő társadalmi változás azonban vagy fennmarad, vagy megbukik, ez pedig az illető ideológia értékelését jelenti. A francia forradalom megbukott, csak az ipari fejlődés eredményezte polgárosodás maradt meg belőle, de ez nélküle is kialakult volna. Mindezt azóta több történelmi folyamat is alátámasztotta.

A liberalizmus mai formája tehát érvénytelen. Ezért kell erőltetni egészen addig, hogy evidenciaként, gondolkodási alapként jelenítsék meg követői, ami olykor a legteljesebb gondolati terror formáját ölti magára. Ettől a ponttól pedig teljes önellentmondássá válik.

Húsvét 2. vasárnapja – az Isteni Irgalmasság ünnepe - 2017

Kedves Híveim, Hallgatóim, Olvasóim!

Lábadozásomban mindenkinek köszönöm a jókívánságokat.

A mai evangélium két ajándékot közvetít: Isten irgalma nem fejeződhet ki foghatóbb módon, minthogy Jézus – saját evangéliumi rendje szerint – bűnös emberekre bízza az isteni megbocsájtás szentségét, a gyónást. Olyanokra, akik maguk is rákényszerülnek majd egymás feloldozására, és éppen ezért megértők lehetnek mások bűnösségével szemben. Jézus mindeddig – halandó életében – halogatta e lelki hatalom átruházását, mert feltámadott, megdicsőült, tündöklő testében akarta szemléltetni, mi történik a lélekkel a gyónásban, miként támad fel a bűnből, s válik megdicsőültté – egyelőre még a halandó testben.

A Tamás-jelenség szintén az isteni irgalom megnyilvánulása. Az evangélium szinte nyers, távirati szerénységgel fogalmazza meg: Tamás nem volt jelen. Mi, akik hallgatjuk ezt, először rezzenéstelen arccal vennénk tudomásul e távolmaradást, aztán eltűnődünk azon, hogy Húsvét örömhírét milyen lelkesen fogadtuk be, hát lehet ilyenkor az ember máshol? Szóval belénk hasít a kérdés: miért nem volt jelen Tamás? Hol volt helyette? A többi tanítványt Húsvét hajnala óta már nem a gyász, hanem az üres sírról szóló jelentések kapcsán kialakult izgatott várakozás tartotta közösségben. Tamás hol volt ezalatt? Fontosabb dolga volt? Micsoda? Elment kikapcsolódni, telkezni, intézkedni, vagy valamilyen kóbor demagógia nevében demonstrált? Ó, szegény, szánalmas ember!

Szóval az ő távolléte a mi tükrünk: hol vagyunk, amikor az egyházban, a közösségben, az ünnepben, a csoportimában, a karitászban jelen kellene lennünk? Mi fontosabb, mint a legfőbb igazság, mint a legjobban szeretett személy, Jézus ügye? Ugye, ugye!

Jézus pedig nemcsak megbocsát, de még a meggyőzés ajándékát is megadja. Azzal, hogy Tamás ujjait a saját sebeibe helyezi, úgy győzi meg a kételkedő apostolt, hogy közben rendkívül szelíden annak gyenge pontjára tapint, ami az érzéki tapasztalás hangsúlyozása. Mert ez mindannyiunk gyenge pontja. Jézus nagyon jól érti, miért van szükségünk kifejező és szép liturgiára, tömjénfüstre és vonulásra, mert az érzéki tapasztalás, a Szentlélek színekben, mozgásban, jelképekben felemelő művészete segít a legszentebb titkok átélésében, és ez vezet eszköztelen, csendes egyéni imádságaink tartalmassá, elmélyültté tételéhez is.

Tamás ezért a tapasztalásért apostoli munkájával, s aztán vértanúságával az életét adta. Nekünk a liturgián keresztül megadatott hit érintése mennyivel jelent kevesebbet? Ha ez a Nagyböjtben nem történt volna meg, most itt a lehetőség életvitelünk átértékelésére.

A 62. Zsoltár fogalmaz így: „Irgalmad többet ér, mint maga az élet.” Ez a mi nagy esélyünk. Kapaszkodjunk bele, míg ennyire közel, karnyújtásnyira van!

Gondolatsoromat egy diákkori versemmel zárom, melyet Caravaggio Szent Tamás képe ihletett bennem. Ezt a festményt alkalmam volt személyesen látni, a művészt ezen keresztül ismertem meg. Köszönöm a figyelmet! Szeretettel: András atya

Tamás

tévedés – nem volt hitetlen

csak – mint mindannyiunknak –

homloka mögött hasadt

egy jó ugrásnyi árok:

„hiszek én

ha tapintok ha látok”

a bizonyossághoz tán elég is

tíz tanú egy eset

ám mert nagy úr a fantázia:

magának kellett átizzadnia

a hihetetlent

félelmeteset

a többi akkor reszketve lesett:

mily vakmerő

s vajh mit szól majd az Úr

s hogy Ő volt mégis ki buzdította

világok rengtek e találkozásban

de szelíden hangtalanul

lüktető tapintásán

az élet melege adott

meghitt bizonyosságot

acéltekintet megfeszült

homlokizomzat

a kudarcot színlelő múlt

sejtekig ható felragyogása

boldog volt mert hitt

hitt mert látott

boldogabb ki őt

látván tanul

a Feltámadt oldalsebe

győzött megszokás

bálványa felett

az öröm alázatra bírta

az önhitt érzékeket  

E sorok írásakor harminckettedik éve vagyok pap. Lelkipásztori állomásaimon mind a különféle kisebbségek, mind a vidéki közösségek, éppígy a fővárosi munkás és értelmiségi csoportok szolgálata közben valamennyi nemzedék hitoktatása is feladataimhoz tartozott. Meglátásaimmal főként az egyházi vezetőket, lelkipásztorokat szeretném segíteni egy összefüggő gondolatkörrel, melyben a napjainkra kialakult sajátos helyzet néhány év alatt részben megoldható lehetőségeit vetem fel.

1. A papi hivatások hiánya

Kétségtelen, hogy az általánosan és összefoglalóan korszellemként emlegetett, az egyházat különösen is sújtó körülményrendszer, amely nagymértékben meghatározza az európai emberek gondolkodását, kedvezőtlenül hat a Szentlélek hívásának meghallására és követésére. Ennek legfőbb jellemzője az általánosan elterjedt fogyasztói gondolkodásmód, amelytől idegen az Istenre hagyatkozás lelkülete. Ez elsősorban magát a vallási életet befolyásolja romboló módon. A fogyasztó szemléletű ember reflexe a legkisebb áldozattal járó legnagyobb, közvetlenül érzékelhető siker és öröm elvárása. Az így kialakult mentalitás önmagában is visszaszorítja mind a hitéletet, mind az ezt szolgáló lelki hivatásokat, ezen felül is szembe kell néznünk a direkt támadásokkal.

1. Az egyház és különösen a papság körül elterjedt, nagyobb tömegekben is rossz benyomást keltő hírek kezelése mindeddig túlnyomóan kétirányú volt. Az egyik a botrányok diszkrét orvoslásának kísérlete, a másik a túlzóan leleplező és töredelmet mutató gyakorlat. Amikor az első irány szerinti problémakezelésből bármi nyilvánosságra jutott, abból sokan vonhatták le azt a következtetést, hogy az egyháznak takargatnivalója van. A másik irány viszont szinte minden esetben általánosításra ad okot. Mivel a bulvárfantáziát vallási témában a papok körüli botrányos esetekkel lehet a legeredményesebben felszítani, az egyház iránti bizalom pedig így csorbul a leghatásosabban, ezek ellen pedig általában semmit sem tehetünk, ezért érdemes lenne magát a módszertant lelepleznünk.

        Elsősorban – esetleg egy központi, a katolikus sajtóban kiadott, hivatalos közlemény, körlevél révén, vagy más módon – fontos lenne felhívni a hozzánk tartozó hívek figyelmét arra, hogy léteznek ugyan a papok körében kialakult botrányos esetek, de ezekkel szemben az egyház kellő következetességgel jár el, és a konkrét, százalékos arányok alapján ezek nem általánosíthatók, sőt, még csak nem is jellemzőek. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy kiknek áll érdekében mindezek túldimenzionált terjesztése és miért. Egy ilyen tisztázó felhívás persze nem hangozhatna el ellenhatások nélkül, de megfontolandó, hogy az erre reagáló támadásokkal vagy a szégyenkező csendességgel veszítünk-e több hívőt és bizalmat.  

1. Éppen a tudatos, nyilvánosság előtt történő lejáratással összefüggésben, időről-időre szót kéne ejteni a hívők és magukat annak valló személyek spontán vagy kitervelten terjedő rémhíreiről is, melyeknek általában szubjektív okai vannak, de az általuk okozott rombolás ereje felbecsülhetetlen. Természetesen mindenki igyekszik a maga igazát védeni, bármilyen képtelenséggel szemben is, és ennek érdekében a legmerészebb logikai, jogi és erkölcsi buktatók felett is átívelni a jól ismert szófordulattal: „Lehet, hogy jogilag… nem így lenne helyes, de az egyháztól elvárható lenne, hogy a szeretet jegyében az én kívánságom szerint cselekedjen”. Néha egészen földhöz tapadt szempontok súlyos károkat okoznak a lelkekben, ezért fontos felhívni rá a figyelmet, hogy pillanatnyi ellentétek nem veszélyeztethetik a felnövekvő ifjúság örök sorsát. Ezért olyan visszafogottságra van szükség, amely a lelki értékek védelmében akár méltánytalannak is tűnhet vagy olyan diszkrét intézkedésekre, amelyek belső, szolgálati úton rendeződnek, de a lejáratás eszközétől aggályosan óvakodnak. Könnyen lehet, hogy bizonyos fiatalok józan igazságérzete az egyház vagy a lelkipásztor mellé állna, de a támadások éle mégiscsak elveszi a kedvüket attól, hogy egykor ezek célkeresztjébe kerüljenek.

1. A papi életforma sokszor visszataszító megjelenésére sokan a nőtlenség feloldását tekintik megoldásnak, nem számolva azzal a kétségtelen ténnyel, hogy gyakran éppen a keleti rítus vagy protestáns szokás szerinti, házasságban, családi közegben élő lelkipásztorok körül alakulhatnak ki botrányos jelenségek. Ennek ellenére a magányos, háztartásában, gondjaiban, adminisztrációjában elhagyatott ember életformája szintén taszító lehet. Lelkipásztori területtel rendelkező, különféle rendek szerzetesházainak tagjai megfelelő példát adnak a közös élet és a plébániai szolgálat helyes összhangjára. Amikor a plébános hetente néhány napot a plébánián tölt, de tudják róla, hogy a többi napja a szerzetesközösségben telik, akkor érződik személyiségén a családi, közösségi életforma „menedéke”. Ennek mintájára megfontolandó lenne olyan, pl. esperesi kerületenként kialakított papi otthon, ahol megegyezés szerint a lelkipásztorok egy-két közös délutánt, estét eltölthetnek. Ez megoldható lenne elhagyatott plébániaépületekben vagy egyéb felújított egyházi ingatlanokban. Ahol vendégszobák is biztosíthatók, ott a távolabbról érkezőknek nem is kellene visszasietniük és nyugodtan kipihenhetnék magukat.

        Hasonlóképpen megfontolandó lenne – szintén esperes kerületenként – egy hetente-kéthetente körbejáró házvezetőnő és könyvelő alkalmazása is, aki időnkénti megjelenésével minden szükséges szempontból rendet hagy a plébánián, ahol ez helyben megoldatlan, vagy ahol nem is tanácsos minderről helyben lakó személlyel gondoskodni. Hasonlóképpen - különösen vidéken – tanácsos olyan informatikai rendszergazdáról gondoskodni, aki folyamatosan rendben tartja egy vagy két kerület számítógépeit, weboldalait.

        Egy-egy településen az ifjúság körében kialakulnak azok a szellemileg igényesebb, továbbtanuló csoportok, akik között ott lehetnek az új papságra meghívott személyek. Őket könnyen elriaszthatja a kultúrával, aktuális műveltségi követelményekkel nehezen lépést tartó lelkipásztor egyszerűbb gondolkodásmódja. Ezen a havonkénti továbbképzések, rekollekciók nem segítenek, nem is az a céljuk. Viszont egy papok számára kialakított, mindenki által bővíthető, lelkipásztori munkát gazdagító, teológiai és egyéb kulturális, szellemi forrás sokakat mozgásba hozhatna e téren. Úgy tűnik, hogy a nyomtatott sajtó egyre népszerűtlenebbé válik, bár egyházi téren ezen is lehetne segíteni. Egy országos hozzáférésű, internetes portál komoly segítség lehetne úgy, ha ennek elérési és bővítési feltételei valóban csak a papságra vonatkoznának.    

1. A papság közéletben való részvételére minden nemes, általánosító próbálkozás ellenére sem lehet egységes receptet létrehozni. Természetesen csak egészen rendkívüli esetben fordulhat elő az aktív szerepvállalás, de a véleménynyilvánítás és az ehhez kötődő tanítás soha nem kerülhető el. Ez köztudottan kétélű kard. Egyrészt nagyon hamar elhangzik az értelmezhetetlen mondat, hogy „a papok ne politizáljanak”, akkor is, ha egy helyi lelkipásztor nagyobb rálátással képviseli kulturális, oktatási, választási, szociális, vagy éppen gazdasági kérdésekben az evangéliumi szellemet. Ha viszont a papság ettől való félelmében inkább nem nyilatkozik semmiről, ami a politizálás vádjával járna, akkor pedig a szánakozó kritika éri utol: „persze, az atya ebbe miért is szólna bele, miért is vállalna kellemetlenséget a véleményéért, neki így is, úgy is meglesz mindene, nem fogja bántani senki, ha bármiben bárki is kerekedik felül”. Azt sem nehéz érzékelni, hogy a puszta elméleti állásfoglalások nem elegendőek ahhoz, hogy a hívőket konkrét, helyes döntésekhez segítsék, viszont állandóan szem előtt tartandó, hogy a papságtól az emberek mélységet várnak, és nem a felszínes aktualitásokban való kalandozást. Ezért az egyházra jellemző kivárás, tapasztalat és lelkipásztori bölcsesség jegyében kell mindezen szempontok szerint összhangot teremteni, de ebben sohasem diktálhat sem a félelem, sem valamiféle közéleti, hatalmi ambíció. Az ifjúságnak fontos látni, hogy az atyának van véleménye, néha persze tévedhet, de velünk él, és az élet leginkább félreeső zugába is el akarja juttatni az evangélium kovászát.

1. A papképzésben – az ezzel foglalkozó elöljárók munkájának feltétlen elismerése mellett – három strukturális hiányosságot tapasztalunk.

- Az első a hivatásgondozásnak a szemináriumokat bemutató szokása, amely természetesen fontos egy életformára történő felkészüléshez, de komolyabb hangsúlyt fektethetnénk a plébániák nyílt napjaira, például fiatalok csere-napjaira, amikor távolabbi plébániák életét, munkáját ismerheti meg egy-egy ifjúsági csoport, akiket az ottani fiatalok hívnak meg.

- A papságra készülők igényes teológiai felkészülése mellett nagyobb hangsúlyt érdemelne a klasszikus és kortárs műveltség, valamint a kulturális kommunikáció nem kedvtelésszerű, hanem készségformáló gyakorlata, mert az értelmiségi réteggel, például az egyetemi ifjúsággal ez meglehetősen komoly szellemi híd lehet.

- A spirituális-aszketikus képzés természetesen a változó korok szerint átalakul, de vannak bizonyos örök érvényű, megtartó erejű életviteli formák, amelyeket kár feloldani modernségre hivatkozva. A nőkkel, fiatalokkal, családokkal, hátrányos helyzetűekkel való foglalkozás, a társasági megjelenés, témaválasztás, öltözködés, beszédstílus és egyéb témakörök szabályainak újraalkotásánál érdemes lenne a két-három papi nemzedékkel előttünk járókat megkérdezni, hogy vajon az ő nevelésükben még jelenlévő kategóriáknak papi élettapasztalatuk során miben élték át az értelmét. Bizonyos témakörökben nem kell félnünk a kötött viselkedési szabályoktól. 

2. Az egyház életének folytatása a paphiány idején

A magyar katolicizmus rendelkezik olyan tapasztalattal, amely arra utal, hogy az egyház a nehezebb időszakokban is talált megoldást a kereszténység továbbéléséhez. A török időkben, de még utána is sokáig fennállt a licenciátusok intézménye, amely világiak lelkipásztori szolgálatát jelentette a pap, sőt olykor a templom nélküli településeken is. Kereshetjük saját megoldásainkat a papi életforma vonzóbbá tételére, de tudatosítanunk kell, hogy a papok számának csökkenése legfőképpen éppúgy a mai, liberális kor romboló hatásának következménye, mint hajdan a mohácsi vész utáni időszakban a török pusztítás, amely elsősorban éppen a katolicizmust vette célba. Az ebben az időszakban szolgáló licenciátusok nagyjából mindarra megbízást kaptak, amit ma világi lelkipásztori munkatársak végezhetnek. Ennek az intézménynek a mai korba történő átültetése két súlyos nehézségbe ütközik. Az első, hogy azok a világiak, akik teológiai, vagy legalább asszisztensi képesítéssel rendelkeznek, nem szívesen telepednek le családjukkal együtt falusi környezetben. Emellett elég reménytelen, hogy akár több falu is el tud látni munkával és jövedelemmel egy-egy ilyen családos, világi kisegítőt, ezért e tevékenység mellett polgári állást kell vállalnia, ami éppen vidéken a legnehezebb. 

Ezen szempontok miatt egy új képzési formát kellene felállítani a lehetséges munkatársak számára. Ennek feltétele az érettségi lenne, és ha megoldható, eleve helyben vagy közelben lakó családok alkalmas tagjait lehetne kiválasztani a feladatra. Ha az illető család csak ezért költözne egy településre, rendelkezésére állhatna a plébániaépület, lakásnak, közösségi háznak, sőt, templom hiányában a paraliturgikus alkalmaknak is. Természetesen a licenciátusok vagy lelkipásztori kisegítők közt továbbra is előnyt élveznének a megfelelő, egyházi felsőoktatási intézményekben ilyen jellegű végzettséggel rendelkező személyek, de az ő hiányukban négy féléves képzéssel körzetenként kialakításra kerülhetnének a szükség szerinti képzési központok. A négy félévet például a fundamentális teológia tárgyaiba beiktatott, a feladathoz szükséges teológiai alapismeretek szintjén a közelben szolgáló, jól képzett papok vezethetnék, az alábbi tematika szerint:

Vallástan – Összehasonlító vallástan (természetfeletti igény, világvallások, a protestantizmus eltérései, ökumenikus lehetőségek, a szekta-jelenség és magyarázata, katolikus hitérzék), a teológiai Istentan alapelemei, az Istenről való beszéd és párbeszéd, Szentháromságtan.

Krisztus-esemény – Krisztológia (főbb tévedések és zsinatok), Mariológia (a helyes Mária-tisztelet és szentek tisztelete a népi vallásosságban), Eszkatológia (tisztázandók: különítélet, bűnök „ideig” tartó elégtétele, a búcsú fogalma és feltételei, üdvösség és feltámadás, pokol, tisztítótűz, utolsó ítélet, beteljesedés).

Ekkléziológia – Az egyháztörténelem főbb eseményei, az egyházjog híveket érintő kérdései, különösen a hagyományos házasságjog lehetőségei, szentségtan, morális alapfogalmak.

Kinyilatkoztatás – A kinyilatkoztatás fogalma, forrásai és témakörei, Biblikum – rövid ószövetségi és újszövetségi introdukció és az exegézis alapfogalmai. A Szenthagyomány fogalma és megnyilvánulásai.

A vidéki munkatársak működését természetesen az a plébánia vezetné és felügyelné, amelyhez az általa ellátott település tartozik. Az egyes paraliturgikus feladatokhoz külön vizsgát kellene tennie, ahogy ez most is szerepel az egyházmegyék gyakorlatában. Amint korábban szóba került, teljes állásban sem feladattal, sem jövedelemmel nem tudná őket ellátni még több, kisebb település sem, de ha eleve a környéken élő személyekről lenne szó, akkor feltételezhetnénk, hogy már rendelkeznek a családjuk megélhetését biztosító állással.

Természetesen fő feladatuk a közösség egyben tartása, és a hit továbbadása, állandó erősítése lenne. Ezért megfelelő útmutatás alapján olyan településeken is tarthatnának igeliturgiákat, ahová pap nem jut el minden vasárnap. Amíg gyónásra nincs lehetőség (ha tényleg nincs), rávezethetnék a híveket a tökéletes bánat gyakorlatára, megáldoztathatnák őket, az igeliturgiát pedig a bőséges internetes perikópa-ismertetés és papi homília-kínálat segítségével megtarthatnák. Engedélyt kaphatnának a hitoktatásra, eleve adott anyag alapján a felnőtt katekézisre, a szentségek előkészítésére, jegyesoktatásra és az ifjúsági foglalkozásokra. Ezek mellett a speciális feladatok mellett kiemelkedő jelentőségű lenne a közösségi programok szervezése, lehetőség szerinti könyvtár, vetítés, saját internetes felület létrehozása, melyek egy-egy település egész életét meghatározhatnák, együttműködve az önkormányzattal, az iskolával (ahol még létezik), és a kultúrházzal .

E rövid tanulmány természetesen csak gondolatébresztő jellegű, óvakodik attól, hogy bárkit kioktasson vagy feladatokkal lásson el. Ennek jegyében megfontolandó egyházmegyénként néhány olyan, a mai kor igényeivel tisztában lévő, több éves lelkipásztori gyakorlattal és megfelelő teológiai műveltséggel, valamint elegendő munkabírással rendelkező, lehetőleg fiatalabb pap referensi (vagy más formában történő) megbízása a licenciátusok (vágy más elnevezésű) munkatársak rendszerének szervezésére. Egy-egy ilyen megbízott feladatához több espereskerület is tartozna. Ennek lehetséges menete:

• Kapcsolatteremtés az esperesekkel, plébánosokkal.
• A központilag kidolgozott rendszer ismertetése, helyi körülményekre alkalmazása – nagyon rugalmasan, életszerűen, de igényesen.
• Alkalmas személyek felderítése, megismerése.
• A képzésre alkalmas személyek (papok) összegyűjtése, a leginkább megfelelő helyszínek kijelölése.
• A tananyag konkrét összeállítása, lehetőség szerint sokszorosított, papíralapú, konkrét jegyzetekkel. Ezeknek megszerkesztésére egy-egy szemeszter alatt lenne idő, csak az első időszak anyagát kellene előre összeállítani, a képzés „forgóban” történhetne, hiszen egy-egy körzetben nem érintene túl sok személyt.
• Amikor minden készen áll, főpásztori jóváhagyás indítsa el a folyamatot!
• A képzés lehetőleg szombat délelőttönként folyjon, figyelembe véve az egyes vidékek mezőgazdasági és egyéb szokásait.
• Az így kiképzett munkatársak feladatának megkezdése ünnepélyes, liturgikus keretben történjen, ami nyomatékot, tekintély ad tevékenységüknek.
• A licenciátus szót persze korszerűbb elnevezésre tanácsos cserélni, kettős igény szerint: ne legyen összetéveszthető a pap személyével vagy szolgálatával, de ne is papi oldalról legyen értelmezhető (pl. munkatárs).

A fenti gondolatsor egy sokféleképpen alakítható rendszer megoldási kezdeményezéseit tartalmazza, amely papi találkozókon, vagy más egyházi, közösségi fórumokon történő megfontolásra készült. Minden esetre két szerény intelmet hagy az olvasóra: valamilyen változásra szükség van, a csendes enyészetbe való belenyugvás semmilyen reménynek sem nyújt alapot. Ugyanakkor bármilyen, korszakalkotó, gyökeres és meglévő, működő rendszerünk felborításával járó kísérlet, még a megkésett kezdeményezéseknél is végzetesebb kárt okozhat.

A leírtakon kívül létezik még néhány szigorúan belső, egyházi használatra vonatkozó megfontolásom. Ha mindez az illetékesek közül bárkit érdekel, azzal szívesen megosztom.

 Budapest, 2017. Nagyböjt                                                                        

                                                         Pajor András

                                          Budapest-Herminamezői plébános,

                                 a Keresztény Kulturális Akadémia elnöke

P.S.

A magam szerény spirituális, teológiai és katekétikai munkáiból a következő könyveket tudom felajánlani a leírt feladatokhoz segítségül:

Axiológia 2000 – értékfilozófia és értékteológia az ezredfordulón – Korda, 2000

A Lélek szótára – felnőtt katekézisek, Korda, 2002

Kamaszkör (tábori esték, osztályfőnöki órák, ifjúsági hittan) – Korda, 2004

Ahol ketten-hárman – közösségi imák – Korda, 2005

Ha ma lennék fiatal – ifjúsági, lelkipásztori beszélgetések Korda, 2005

Körkérdések – ifjúsági foglalkozások – Korda, 2007

Ezüsthíd – negyedszázad papi tükröződései – KKA 2010

A teljes élet rendje – összefüggő ifjúsági erkölcstan – KKA 2011 (kkakademia.hu)

Ormok és gyökerek – a nemzettudat erkölcsteológiája – KKA 2013

Bevezetés Krisztus misztériumába – KKA 2014

A pap – a kétségek tükrében – KKA 2016

Bérmálási minimum – KKA 2017

Katonakoromban megtanultam, hogy a védekező kézigránát romboló ereje többszöröse a támadó gránáténak, hiszen a lövészárokba szorult ember nagyobb bajban van, ha őt támadják. Árokba szorult egy ideológiai-politikai vonulat, amely arra építkezett, hogy ha elbutít, felszínes gondolkodásúvá tesz nagyobb tömegeket, akkor könnyebben manipulálhatja őket. Sőt, még valamiféle ál-erkölcsiséget és öntudatot is csepegtethet beléjük. Csakhogy a tömegből egyre többen emelkednek ki a szellemi igényesség: a nemzeti kultúra, a keresztény lelkiség, az alapvető emberi erkölcs felé. Ezért a hol barbár, hol szabadelvű, hol a kettő nyílt azonosságából eredő gondolkodásmód erőteljes, romboló védekezésre kényszerül. Ehhez találta meg a gyűlölet szó változatait, mint pl. a „gyűlölködés, gyűlöletbeszéd, gyűlöletkeltés”, stb.

A gyűlölet elsősorban vallási kifejezés. A keresztény felfogásban a sátán önként elszakadt Istentől, a szeretet forrásától, ezért csak gyűlöletre képes, magával Istennel és mindenki mással, még önmagával szemben is. Amit az emberekbe ebből végzetes kísértésként át tud oltani, az a másik örök kárhozatának tevékeny kívánása.

A kritika, az ellenérzés, a másik sötét szándékának leleplezése, de még az ellenszenv is kívül esik ezen a körön, sőt, az építő bírálat ennek éppen az ellenkezője. Mégis, megfigyeltem, hogy akárhányszor mutatok rá a szabadelvű-barbár irányzat visszásságaira, a válasz mindig ugyanaz: gyűlölködik, gyűlöletet kelt, és az említett, kisszerű változatok.

Valójában onnan ered ez a közéleti képmutatás, hogy egy nemzeti elkötelezettségű vezetés ellen évek óta folyik a féltékenykedés, a sikerei, az eszmeisége, a népszerűsége nem hagyja nyugodni az ellenfeleket, ezért a tömegeket a legsúlyosabb kifejezések által mérgezik a fortyogó ellenérzésekkel. Legutóbb az ál-migránsokkal szembeni „gyűlöletkeltés” volt a vád, csak arról nem szóltak, hogy a köztünk felnövő nemzedék is megérdemelne némi szeretetet és felelős védelmet.

Nagy kísértés, hogy díszpintyeik károgását örökre magunk mögött hagyjuk, és ezért az igaz, de egyszerűbb lelkek olykor tényleg a pokolba kívánják őket. Ettől az érzéstől meg kell tudnunk szabadulni, ezért fontos számukra gyakran irgalomért könyörögni. Ezzel persze elég kemény leckét adunk fel az égieknek, de megfelelő hittel bátran bízzuk mindezt Isten mindenhatóságára!

Semmi különösebb nem történik a francia fővárosban, minthogy a káosz az értelem jeleként, azaz visszaszólásaként figyelmezteti a világot: nem önkényeskedhetünk a végtelenségig a társadalom természetes rendjével. A felforgatott közrend, a kigyulladt rendőrautók, a megszállt olajfinomítók, kikötők, a forgalmat megbénító kamionosok  - egy alkalmatlan elnök vészintézkedési és azok zavaros hatásai ellen fejeznek ki tiltakozást, de ennél még többről van szó.

Míg az elnök pusztulásba hajtja az országot és rajta keresztül Európát a maga értelmezhetetlen migráns-politikájával, addig nem nehéz visszalapozni az emlékezetünkben: nemzetidegen vallási közösségek segítségével került hatalomra, az ő lekötelezettjük, és ez képtelenné teszi a közbiztonság, a foglalkoztatás és a szociális kérdések megoldására.

Franciaországnak új, keresztény elkötelezettségű, sőt ebben keményvonalas elnökre lenne szüksége, és ez nem tűr halasztást, de a sietség politikailag kivitelezhetetlen, a halogatás pedig egyre erősebb akadálya egy alkalmas elnök megválasztásának, a jövő évi jelöltek pedig éppúgy adottak, mint a regionális választások eredményei.  Franciaország így komoly léket jelenthet a kontinens hajóján, vele süllyedhetünk mind, legalábbis meghatározó szinten.

Ki fogja felnyitni egyszer Európa lakóinak szemét, hogy a baloldal már régen nem az, amilyen szójátékok, pontosabban játékszavak mögé bújik, éppúgy, ahogy a liberalizmusnak sincs semmi köze a nevében lapuló szabadsághoz? Nekünk, magyaroknak elég a mi példánk, valamennyi balos hatalom pusztít, ha pedig embereik ellenzékbe kerülnek, ott verbálisan folytatják ugyanazt.

A keresztény politikus is gyarló. Sőt, kifejezetten káros, ha csak ide csapódásában és csak a szó használatában keresztény, de sem világnézeti, sem erkölcsi, sem kulturális elkötelezettség nem érzékelhető a tevékenységében. Ha azonban csak egy apró lelkiismereti vonás, mindössze annyi motoszkál a gondolataiban, hogy az a lelkület, amellyel nap, mint nap döntéseket hoz, egyszer Isten mérlegére kerül, és ez meghatározza saját örök sorsát – máris nagyobb biztonságban érezzük magunkat.

Nem okoz túl nagy talányt, hogy Hollande elnök hazájával ellentétes elkötelezettségében milyen lelkiismereti tényezők munkálkodnak.  De legalább tanulnánk belőle!

Miután hivatalosan is bejelentették, hogy 2020-ban ismét Magyarország ad helyet az Eucharisztikus Világkongresszusnak, több közösség nagy lelkesedéssel kezdte felkutatni az 1938-s budapesti kongresszus relikviáit. Mivel az akkori rendezvény fő szervezője a Budapest-Kassai téri Szentlélek Plébánia volt, ezért elsőként most ebben a közösségben alakult először egyházközségi bizottság a négy év múlva esedékes világkongresszus lelki előkészítésére. Ennek az igyekezetnek eredményeként jelentette be a templom felnőtt ministráns-vezetője, hogy Jó Pásztor vasárnapján egy különös, templomi "rejtekhelyen" felfedezte az 1938-as ünnepségsorozat eredeti, hivatalos lobogóját. A kiemelkedő jelentőségű emléktárgyat felújítása után, ez év Pünkösdjén, a templom búcsúnapján ünnepélyes keretek közt mutatják majd be a hívek népesebb közössége előtt.

Közismert, hogy ebben a templomban látogatják messzebbről érkező zarándokok is a különleges szépségű Mamertini Feszületet, amelyet szintén a világkonresszus alkalmával adott át hazánknak hálája jeléül az olasz zarándokcsoport. A feszület hamarosan országjáró körútra indul - az egyes egyházmegyék meghívásai szerint, hogy a magyar katolikusok személyesen is láthassák a hajdan Szent Péter és Szent Pál római raboskodásának helyéről hazánkba érkezett ereklyét, amely előtt a jelenlévő zarándokok a Szentlélek templomban minden első pénteken megismétlik Magyarország felajánlását.

Harminc év lélekszolgálat után már nehéz lenne a naivitás. Nem tudom, esketett-e valaki annyit ennyi idő alatt, amennyit én, úgy, hogy nálam az előkészület is megfelelően alapos. Az útjukra indított családok pedig megkapják a batyut: naponta kezdj újra szeretni, ne und meg, és ne a családi kirakatnak szeress, nem a büszkeséged, hanem a családapai, családanyai élethivatásod megélése, megvalósítása a cél. A hozzá való táptalaj ugyanott található, a családban.

Az Ige volt az emberek világossága… a világba jött. Emberré lett.

A világban pedig kijelölte az emberi együttélés egyetlen lehetséges formáját: Ő, maga is családba született és benne is nevelkedett.
Mi érzek papként, amikor ezt fontolgatom? Nagyjából ugyanazt, amit egy édesapa „megvajúdik” felnövekvő gyermekeivel szemben kétszer-háromszor, jó esetben ötször-hatszor. Nekem ez több tucatszor megtörtént. Én szóltam. Szóltam a párkapcsolatra való készületkor, hogy az nem az öncélú élvezetért valósul majd meg. Szóltam a párválasztáskor, ha elhibázottnak találtam. Törés, sértődés követte, ha mindebbe beleadtam a tapasztalatomat. Végül mindig, minden igazolódott, vagy így, vagy úgy, válással, szakítással vagy valamilyen tragédiával, esetleg a már említett kirakat-harmóniával, amely mögött naponként vibrál a levegő és életfogytiglan kitörni készül a természet lázadása. Csak a derűlátásban volt alkalmam csalódni, a vészjós jelek feltárásában – sajnos – soha. Semmi sem fordult jóra, ami felelőtlenül, rosszul indult, s amire a fiatalokat jó előre figyelmeztettem. Már nagyon nehéz a naivitás.
Válások, csonka családok, megroppant életű gyerekek, fiatalok, hányódó, családi kötelékből kiesett felnőttek sora: önzés a neved.
- Önzés a gyerekeket gyakorolt kereszténység nélkül felnevelni (fontosabb a különóra, a sport, a nyelvek, a gyöngyfűző szakkör, a keleti harcművészet…stb., amikről a fodrásznál a többi szépítkező anyukának el lehet dicsekedni a búra alatt).
- Önzés egy-két gyermeknél megállni, soha meg nem éreztetni velük a nagycsalád örömét a maga áldozataival alkalmazkodásaival együtt.
- Önzés a szülők öncélú felhajtásainak sokasága: kozmetikus, manikűrös, testépítő program, és egyéb önkeresések, a családi kirándulások, uszodázások és közös kertgondozások helyett.
- Önzés az elhagyott, közös imádság, étkezések (ott a vacsorád drágám a hűtőben, melegítsd meg a mikróban), együttes, tartalmas kikapcsolódások, amikről aztán bölcsességben gyarapodva lehet beszélgetni.
- Önzés a pazarlás, étellel, ruhával, pénzzel, idővel, felszínes érzelmekkel.
- Önzés a vasárnapi szentmise elhagyása, az Úr napjával való önkényeskedés.
- Önzés minden luxusnyaralás, amíg nem ismerjük környezetünk csodáit: a Galya-patak völgyét, a Komáromi Erődöt, a tapolcai tavasbarlangot, Tákost, Csarodát és Máriapócsot…
- Önzés áldozatként önmagunkra nézni, amikor mi magunk tesszük környezetünket áldozattá rossz természetünk révén, és nem tudjuk elkerülni ennek visszahatásait.

A megtestesült Isteni Ige a Szentháromság szeretetét hozza el a világba, ezt oltja bele a Szent Család életébe, hogy kivetítődjék és példaképül szolgálhasson minden családnak és a családalapításhoz minden embernek. Az erre való készséget pedig már kora serdülőkortól el kell kezdeni építeni. Mondjuk, tizenkét évesen megszülethetnek már az élethivatás első gondolatai, ahogy ma a megváltói küldetésére tizenkét évesen ráébredő Krisztussal találkozunk az Evangéliumban.

Mária és Erzsébet találkozása választ ad a női méltóság kérdésére: két anya találkozik, különleges küldetéssel.

„Erzsébet, gyermeket fogant, és öt hónapon át eltitkolta. Ezt tette hát nekem az Úr – mondta – azokban a napokban, amikor rám tekintett, és ami az emberek előtt szégyenemre volt, attól megszabadított…
Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel.

Nagy szóval felkiáltott: Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!
Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek…

Mária így szólt: Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára” (Lukács evangéliuma 1. fejezet).

A női természet, küldetés és szerepvállalás témakörét ennél a bibliai üzenetnél nyugodtan le is zárhatjuk. Az idős Erzsébet, és a szűzen gyermeket fogant Mária jelszerű áldott állapota világít rá, hogy minden asszony anyaként, gyermeke küldetésben nyeri el igazi fontosságát, azaz ő is benne lesz mindabban, ami gyermekében, esetleg utódainak valamelyik láncszemében kibontakozik.

  Engem valószínűleg nem fújoltak volna, az a nagy embereknek jár, mégsem gondoltam, hogy jelen kell lennem. Részben azért, mert egy végrendelet jobb, ha oszt és nem foszt, ha utoljára invitálást és nem kitiltást tartalmaz, ha összebékítést és nem szikráztató ellentéteket szít.
     Egy haldokló arról végrendelkezhet, amivel életében rendelkezett. Birtokában volt a jog, hogy elfogadjon, vagy visszautasítson tisztségeket, de ha bármelyiket elfogadta, akkor azzal együtt jár a végtisztesség megadásának bizonyos módja is, ha ezzel halála előtt mégis szembefordul, akkor kiszámíthatatlan előjelet kap a végtisztesség szándéka. Így aztán egy ravatal, egy nyitott sír körül nyílt gyűlölködés, egymás méltánytalan címkézése, fújolások és füttyögések, politikai viták és polgárháborús indulatok, szélmalomharc-szónoklatok és a mindennek kiszolgáltatott gyászoló hozzátartozók keserűsége is várható.
     Nem voltam ott a temetésen, de csodálom a kitiltás ellenére a szerény végtisztesség megadásáért megjelenőket, akik szembefordultak a feszültséggel és a számukra méltatlan szituációk veszélyével, egyszerűen azért, mert úgy akartak emlékezni, mint akik egy halott ellenérzéseit nem viszonozzák, sőt, az élőkét sem, a maguk értékrendje szerint, a közemberek sorában hajtottak fejet a halálban való kiengesztelődés eszméje előtt.
     Én magam is szívesebben engesztelek, mint hogy bíráljam a jelenséget, de számomra idegenek maradnak mind a kitiltó végkívánságok, mind az élők halál körüli mesterséges örvénykeltései, ezért nem voltam ott.

Történt nemrég, hogy a fővárosnak éppen abban a kerületében, ahol a választók jókedvükben még mindig a selyemszövésre lelkesítő indulót fütyürészik, az egyik rendelőintézetben állást kapott Dr. Leleményes Odüsszeusz pszichiáter szakorvos. Betegeinek megfigyelése során feltűnt Lele doktornak, hogy a rendelő várófolyosóján hajnali fél hét óta várakozó betegek meglehetős nyugtalansággal reagálnak ugyanott, még mindig egy helyben ülve a déli harangszóra. Lele doktor ebből hosszas, a kerületi önkormányzatnak és egyházi hivataloknak eljuttatott tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a harangszó pszichés ártalmakat okoz. Nem kezdeményezte ennek betiltását, sőt, elismerte, hogy a tilalom egyházi személyeket frusztrálhatna. Ennél jóval egyszerűbb megoldást választott. Szorgosan felkutatott egy vállalkozót, aki olyan speciálisan erre a célra kikísérletezett, ütésálló műanyaggal bélelné ki a templomok harangjait, amely lehetővé tenné, hogy mindenki kedvére harangozzon, de senki ne hallja az égvilágon. Ha pedig valaki azzal vádolna meg, hogy komolytalanságokat írok, azzal fájdalmasan közlöm, hogy mindez igaz történet.
Ezután egy szomszédos, a kereszténységért különösebb rajongást szintén nem tanúsító kerületi önkormányzat, az egyik ottani lelkipásztor kérésére kiadott egy jogi állásfoglalást, mely szerint a harangozás az egyház ősi hagyományon alapuló, elidegeníthetetlen joga. S minthogy minden csendzavarás tízperces időtartam alapján mérhető, egy-egy harangszó pedig ennél jóval rövidebb, ezért e szokást egyébként sem sorolható semmilyen szabálysértési kategóriába. Az esetet végül a nyilvánosság oldotta meg: Lele doktor nagy és szakszerű nekifutása után oly szerény várakozó sor maradt a rendelője előtti folyosón, hogy déltájban senkit sem nyugtalanított ott többé a harangszó.

     Európa iszlamizációja folyik, felgyorsult és erőszakos módon, migráns-falóba becsomagolva. A szervezett katonai alakulatok közt valóban találni menekülteket is, a százalékokat nehéz felállítani, különösen azért, mert bőséges, szülők nélküli gyermek-statisztériát is küldenek a bevándorlókkal. A migránsok általában sokszor tűnnek szükséget szenvedőknek, máskor a kiosztott – vallásukhoz alkalmazkodó – élelmet is eldobálják, az ásványvízzel együtt, hiszen jó néhányan magyar családjaink számára felfoghatatlan mennyiségű, ismeretlen eredetű pénzzel rendelkeznek.
     A lakosság a jelenlegi adatok szerint túlnyomó többségben, azaz messze kétharmad felett a határok és a törvényesség tisztleletben tartásának szigorítása mellett foglal állást. Némelyek viszont irgalmatlansággal, sőt, migráns-ellenességgel vádolják a nagy többséget, amely pedig egyszerűen az ország jogbiztonságához ragaszkodik. Számon kérhető az Eurót túl szerény árfolyamon váltó kereskedő, de számon kérhetetlen a magyar rendőrökön átgázoló határsértő. Számon kérhető a nagy köteg pénzből fizető migránst számla nélkül Bécsbe szállító magyar taxis, de számon kérhetetlen a regisztrálni nem hajlandó, személyi azonosság nélkül utazgató migráns.
     Irgalom? Persze, segélyszervezeteink és aktivistáink a helyükön vannak, a pillanatnyi segítségnyújtás nem kérdez, gyanakvás nélkül gyógyít és adakozik, így van rendjén. Ugyanakkor mintha a társadalom egy részének egyszerre bomlott volna fel a józansága, amikor az egyházon teljesen illetéktelenül, kitekerve és túldimenzionálva vasalná be a pápa menekült családok befogadására vonatkozó intelmét, ami nyilván lényegesen több rétegű feladat, mint a spontán segélyezés. Ezzel egyidőben, mintha hirtelen, megszűnt volna a saját hajléktalanjaink, hátrányos helyzetű családjaink, veszélyeztetett, határon túli honfitársaink problematikája. A magyar hajléktalant el is zavarják, ha éhes és egy szendvicset kér a migránsok segély-adagjából.
     Nem szakadt ketté az ország, egyre szűkül a liberális és posztbolsevik réteg, de mindinkább nyilvánvalóvá is válik, hogy az irgalom erénye kinél teljes körű, tehát kinek fontos a nemzet megmaradása, gyermekeink, unokáink lelkiismereti szabadságban megélt jövője, és ki feszíti a húrt a nemzeti kultúrának, összetartásnak és őseink hagyatékénak direkt módon történő letaposásáért. Mert a migráns-kérdés körül egyértelműen a nemzet és nemzetellenes erők ütköznek ismét, de még az önmagukat hívőnek tartók között is a liberális és a hiteles vonal.
     Mitől hiteles? A nemzettudat, ha nem jár együtt tudatos, aktív kereszténységgel, akkor csak holt múzeum, az élő nemzettudat nélküli kereszténység pedig szektáns. Ez két, egymást kiegyensúlyozó lelki tényező, az egyensúly megbomlása pedig egyeseknél éppen most nagyon komoly példát nyer.
     Mi tehát a részvétlenség a migránsokkal kapcsolatban? A hódító és gazdasági kalandor migráns trükkje a mi részvétünk elővarázsolása. A menekülteket viszont, ha valóban azok, segítenünk kell. Vajon segítség-e, ha az itteni beilleszkedésükkel végleg elszakítjuk őket az identitásuktól, vagy hagyjuk, hogy ők gyengítsék meg a miénket? Nyilván, egyik sem az. Az ideiglenes, emberhez méltó élet megteremtése mellett két állandó követelményről nem szabad megfeledkeznünk. Az egyik, hogy mindenképpen a menekülteknek kell alkalmazkodniuk a magyar kultúrához, keresztény hagyományhoz, életstílushoz, anélkül, hogy mi bántanánk az övét. Csak olyan mértékben befogadóképes az ország, ameddig ez fenntartható. A másik, hogy a hosszú távú cél a szülőföldjükre, őseik hazájába való visszajutás, ahol egy még erős kontinensnek, Európának áldozatokat kell hoznia az emberhez méltó élet lehetőségének visszaállításáért.

      Először is tisztázzuk: a tolerancia képlékeny fogalom, bármilyen probléma egyszerű szőnyeg alá söprésére alkalmazható, ezért nem is keresztény eredetű. A türelem és irgalmasság erénye sokkal inkább, de ezek tartalmában jelen van a teljesség igénye: mindenkit elvezetni a teljes igazságra, kellő türelemmel, a szeretet eszközeivel, de következetesen.
      Keresztény alapítású országban élünk, ez így volt a török hódoltság, a német és szovjet megszállás alatt is, és a liberalizmus térhódítása során sincs másként. A „multikulturális Európa” kifejezés valójában kultúra nélküli kontinenst jelent, hiszen Európa eredendően sokféle kultúrájú földrész, és az egyes nemzetek úgy tudtak gazdagodni egymás szellemi kincséből, hogy kellő öntudattal őrizték meg a sajátjukat. A kereszténység ebben mindig megtartó, koordináló erő volt, minden emberi hiba ellenére is.
      A vallási élet elhanyagolása viszont védtelenné tesz bennünket. Az iszlám betelepülők is megosztottak, de követeléseik nem állnak meg a kereszténység határainál, ők tőlünk kívánnak alkalmazkodást, akár saját identitásunk feladása árán is. Ez az ország nekünk, magyaroknak éppen kereszténységünk megtalálása révén isteni örökség és rendeltetés. Tehát senkit sem üldözünk a vallása miatt, ahogy ateizmusa miatt sem, de ha társadalmi szinten a kereszténységgel bármit egyenrangú ideológiaként kezelünk, azzal önmagunkat, lelkiismeretünket, jövőnket adjuk fel.

FELHÍVÁS A VILÁGSZERTE FELLÉPŐ MENEDÉKJOGI ÉS BEVÁNDORLÁSI PROBLÉMA SÜRGŐS MEGOLDÁSÁRA
A Wiener Akademiker Kreis nevében:
Dr. Eva Maria Barki, ügyvéd
Prof. Dr. Emanuel Aydin, a szír-ortodox keresztények ausztriai püspöke
Pajor András, katolikus lelkész, a Keresztény Kulturális Akadémia elnöke, Budapest
Bécsi Memorandum, 2015.
FELHÍVÁS A VILÁGSZERTE FELLÉPŐ MENEDÉKJOGI ÉS BEVÁNDORLÁSI PROBLÉMA SÜRGŐS MEGOLDÁSÁRA
Európa a második világháború óta egyik legnagyobb kihívása előtt áll. Ukrajna válsága, Görögország problémája, az eladósodás, valamint a munkanélküliség megnövekedése megoldásra váró problémát jelent. A migrációs áradat ehhez még erősítő faktorként járul úgy, hogy számos megfigyelő szerint már fenn áll annak a veszélye, hogy a társadalmi rendszerek összeomlása következtében Európa ellenőrizhetetlen káoszba süllyed.
Elengedhetetlen a határok azonnali védelme, a jövőre nézve új jogi feltételek megteremtése, az eddig egymásnak ellentmondó és nem megfelelő jogi előírásoknak a valós adottságokhoz történő igazítása.
A Wiener Akademiker Kreis (Bécsi Akademikusok Köre) ezen indíttatással felszólítja Európa kormányait, az Európai Uniót, az Egyesült Nemzetek Szervezetét, valamint az összes bevándorlással foglalkozó szervezetet, hogy a megelőzés és visszafordíthatatlan károk elkerülése céljából azonnali intézkedéseket eszközöljenek ki.
I. HELYZETELEMZÉS
1.) Az Afrikából és Ázsiából történő bevándorlási hullám még egyáltalán nem érte el a csúcsot. A NATO Defense College katonai demográfiai tanszékének professzora, Gunnar Heinsohn szerint 2050-ig csupán Afrikából és a Közel-Keletről 950 millió bevándorló érkezik.
2.) A bevándorlók 90 százalékát embercsempész szervezetek kalauzolják több ezer kilométeren és mintegy 17 államon keresztül Európába. Nagy-Britannia képviselője a Frontex ügynökség egyik ülésén 3000 embercsempész szervezetről beszélt 29000 segítővel.
3.) Annak ellenére, hogy felkeltették a Földközi-tengeren megtörtént több ezer halottat követelő tragédiák az Európai Unió figyelmét, érdembeli intézkedés mégsem történt. Az embercsempész szervezetek a Földközi-tengeren átvezető útvonalat kikerülvén áttértek a Görögországot, Macedóniát, Szerbiát és Magyarországot átszelő szárazföldi útvonalra. 2015 januárjától már 80 000 bevándorló lépte át Magyarország határát. Magyarország a bevándorlók létszámát és az egy főre jutó terhelést illetően az élen jár. Kerítés építése nem tudja megoldani ezt a problémát sem Görögországban, sem Bulgáriában, sem Franciaországban, sem pedig most Magyarországon.
4.) A perifériás államokban nem tartják nyilván a bevándorlókat, úgy tűnik, már Németország sem képes a regisztrációra. A bevándorlás ezért a biztonság tekintetében veszélyes problémává fajul. Már egyértelmű utalások történtek arra, hogy becsempészik Európába az IS (Iszlám Állam) erőszakra kész tagjait, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy muzulmán kalifátusokat alapítsanak Európában is.
5.) Az Európai Unió eddig kudarcot vallott. A Dublin III. rendelet nemcsak hogy igazságtalan, mert kizárólag perifériás államokat terhel, hanem jogilag helytelen is, mert nem tesz különbséget a menekültek és a kiegészítő védelemre jogosultak között. A menekültek védelme és a nemzetközi védelem egy rangra történő emelése politikailag és jogilag helytelen.
6.) 2008/115/EK visszatérési irányelv nem hatékony és nem kerül alkalmazásra, a határok védelméért felelős ügynökség, a Frontex is fogatlan és alkalmatlan.
Az Európai Bizottság 10 pontba foglalt határozata sem oldja meg a problémát, amely a Líbiából Európába tartó csempészhajók megsemmisítését tűzte ki céljául, sőt még a bevándorlók felosztására irányuló szándék sem – sem kötelező kvóta megadásával, sem pedig önkéntes alapon.
Gazdasági menekültek bevándorlási áradatát nem felosztani kell, hanem megállítani. A bevándorlást nem szabad rákényszeríteni senkire. Az eddigi felfogást, hogy a migráció mindenféleképpen és Európában mindenkit csak gazdagít, fel kell váltsa egy, a valóságnak megfelelő nézet.
7.) A már nem adekvát 1951-es Genfi Menekültügyi Konvenciót helyettesíteni kell egy olyan egyezménnyel, amely alkalmas az új veszély és a megváltozott világpolitikai helyzet kezelésére.
II. JELENLEGI JOGI HELYZET
Jogilag a bevándorlóknak 3 csoportját különböztetjük meg.
1.) Menekültek a Genfi Menekültek Helyzetére Vonatkozó Egyezmény alapján
Az egyezményben megfogalmazott definíció szerint ehhez az a személy tartozik, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja származási országának védelmét igénybe venni.”
Háborúk, polgárháborúk, egyéb háborús tevékenységek, fegyveres konfliktusok, erőszakos törzsi rivalizálások a menedékjog szempontjából nem képeznek menedék okot. A Genfi Konvencióban meghatározott menekültstátusz és ezzel az állandó tartózkodáshoz való jogosultság a bevándorlók csak egy csekély százalékának jár.
2.) Személyek, akik jogosultak a kiegészítő védelemre
Ide azok a személyek tartoznak, akik nem jogosultak a menekültügyi jogállásra, de akiket nem lehet visszatoloncolni, mert hazájukban személyüket háborús támadás, halálbüntetés illetve embertelen bánásmód veszélyezteti.
Az Európai Unió a Tanács 2004/83/EK 2004. április 4-én meghozott irányelvével, melyet 2011. december 13-án az Európai Parlament és a Tanács 2011/95/EU irányelve megváltoztatott, kiegészítette a Genfi Konvenció által meghatározott menekült fogalmát és bevezette a Nemzetközi Védelem fogalmát. Ez többek között kiegészítő védelmet tartalmaz olyan személyek számára, akik nem jogosultak menedékvédelemre, de mégsem lehet őket visszatoloncolni, mert személyüket súlyos sérelem fenyegeti.
Az irányelv 15. cikke értelmében súlyos sérelemnek számít:
a.) halálbüntetés kiszabása vagy végrehajtása
b.) kínzás vagy embertelen, illetve megalázó bánásmód vagy büntetés alkalmazása
c.) Nemzetközi vagy belső fegyveres konfliktushelyzetekben felmerülő megkülönböztetés nélküli erőszak következtében polgári személy életének vagy testi épségének súlyos és egyedi fenyegetettsége.
Egyidejűleg a Genfi Konvencióban részletesen felsorolt üldözési okokat elemezték és kiegészítették. Különös figyelmet kell fordítani a nemre vonatkozó szempontokra, ebbe beleértve a nemi identitást is. A politikai vélemény menedékjogilag releváns, akkor is, ha ez a vélemény semmiféle tevékenységhez nem vezetett.
Az Európai Unió így egy irányelvbe való becsempészéssel kitágította a Genfi Egyezményt, miközben ez a nemzetközi védelem csakis az Európai Unió tagjait kötelezi – kivéve Nagy-Britanniát, Írországot és Dániát.
3.) Gazdasági menekültek
A legnagyobb csoportot (kb. 90 százalékot) azok a bevándorlók képezik, akik sem a Genfi Konvenció alapján nem jogosultak menekültstátuszra, sem pedig kiegészítő védelemre, hanem akik kizárólag gazdasági okok miatt jól szervezett embercsempész szervezetek segítségével Európába jönnek.
Ezek az illegális bevándorlók nem jogosultak védelemre és így nem jogosultak a befogadásra sem. A gyakorlatban viszont nem tesznek különbséget, ugyanazt az eljárást alkalmazzák rájuk, mint a menekültstátuszra és a nemzetközi védelemre jogosultaknak, mivel jelenleg nem létezik semmiféle hatásos lehetőség az ellenőrzésre, hogy megakadályozzák a gazdasági menekültek jogtalan bevándorlását. A gyakorlatban még vissza sem toloncolják őket, mert vagy ismeretlen a származási országuk, vagy a származási ország elutasítja visszafogadásukat vagy egyszerűen olyan sok idő telik el, hogy sikerült tartózkodási jogcímet szerezniük különösen házasság vagy munkavállalás útján.
III. SZÜKSÉGES INTÉZKEDÉSEK
1.) A Genfi Menekültügyi Konvenció felmondása, ill. felülvizsgálata
Az 1951-ből származó, A Menekültek Helyzetére Vonatkozó Egyezmény a II. világháború után a kommunista országokból elmenekült és elüldözött személyek védelmére irányult. Már 1990-ben elavult és ezért teljes egészében fel kellene mondani, vagy a Konvenció 45. cikkének értelmében felül kellene vizsgálni és a megváltozott geopolitikai adottságokhoz kellene igazítani.
A politikai üldözés jelenlegi áldozatai a legtöbb esetben az iszlám terror elől menekülnek, valamint az Afrikában és Ázsiában kialakult erőszak elől. Ebből adódóan sürgős feladattá vált érvényességének kontinensek szerinti földrajzi korlátozása, melyet a Menekültügyi Konvenció már 1951-ben tartalmazott, amikor a szerződő államok választhattak érvényességi kört (Európa vagy „Európa és máshol“). Minden kontinensen van biztos védelmet nyújtó állam és a kontinensekre történő korlátozás a menekültek érdekét is képviseli, mivel a menekülés kevésbé kockázatos és az integráció is sikeresebb lehet ugyanabban a kultúrkörben.
2.) Nemzetközi Egyezmény megkötése háborús menekültek nemzetközi védelmére
Fenntarthatatlan állapot, hogy nemzetközi jogi megállapodás hiányában csupán az Európai Unió tagállamait (kivéve az Egyesült Királyságot, Írországot és Dániát) kötelezzék háborús konfliktus sújtotta területekről érkező menekültek felvételére. Elengedhetetlennek bizonyul egy nemzetközi, jogilag kötelező egyezmény megkötése az Egyesült Nemzetek keretén belül, amely a háborúk, az erőszak és az emberiség ellen elkövetett súlyos bűncselekmény áldozatainak védelmét szabályozza. Ezeknek a személyeknek ideiglenesen kiegészítő védelmet kell biztosítani, ha fennállnak az alábbi feltételek:
– Nemzetközi vagy államon belüli fegyveres konfliktus háború vagy polgárháború formájában.
– Ilyen fegyveres konfliktus által okozott veszély fennállása.
– Agresszió bűncselekmény, ahogy azt a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statutuma meghatározza.
3.) Menekülési alternatíva
Nem áll fenn semmiféle jogcím védelem biztosítására abban az esetben, ha adott egy államon belüli menekülési alternatíva, vagy ha egy biztonságos harmadik országban a kérelem benyújtásának lehetősége fennáll és elfogadhatónak tekinthető. A kérelmet mindenféleképpen a saját kontinensen kell benyújtani. Kontinensek között önkéntes alapon lehet intézkedni, ill. védelmet biztosítani, mint például üldözött keresztények esetében, akik számára egy iszlám államban történő kérvényezés nem lehetséges vagy nem elfogadható. Sajnos a ténylegesen védelemre szoruló személyek számára jelenleg nincs hely Európában, mert illegális bevándorlók foglalják el.
4.) Visszatoloncolás és a külső határok biztosítása
Jelenleg a legsürgősebb intézkedést, az USA és Ausztrália példájára, Európa határainak hatékony védelme képezi. Azokat a személyeket, akiknek sem menedékjog, sem pedig kiegészítő védelem nem jár, már a határokon vissza kell utasítani. Ez ugyanúgy érvényes azokra a személyekre is, akik az államukon belüli menekülés lehetőségét ill. egy biztonságos harmadik ország védelmét nem vették igénybe.
Ellenőrzéseket Európán kívül is kell végezni és e célból Afrikában és Ázsiában felvételi központokat kell kialakítani, amelyeknek európai ellenőrzés alatt kell állniuk, ebbe beleértve a katonai ellenőrzést is.
A külső határok biztosítására kirendelt Frontex ügynökséget olyan személyzettel és pénzügyi eszközökkel kell ellátni, hogy feladatát el tudja végezni. Ugyanúgy támogatni kell az államokat is, hogy lehetőségük legyen a 2005. május 27-i Prümi Szerződés keretén belül elvállalt kötelezettségeiknek elvégzésére az illegális migráció elleni küzdelemben.
5.) Embercsempész szervezetek elleni küzdelem
Habár az embercsempész szervezetek központjai ismertek, nem fogják felszámolni világot átszövő hálózatukat, melynek bevételei meghaladják a kábítószer kereskedelem bevételeit. Ezt kellene legelőször is megcélozni. A védelem saját kontinensre történő földrajzi korlátozása megalapozatlanná tenné az embercsempészek ígéreteit és Európa nem válna célállomássá. A bevándorlók ellen elkövetett tényleges bűncselekményt a pénzügyi kizsákmányolás jelenti és az, hogy rábeszélik őket otthoni megélhetési lehetőségeik feladására egy bizonytalan jövőért.
6.) Jogi szakvélemény és a Nemzetközi Büntetőbíróság bevonása
Tömeges kivándorlás esetén az Egyesült Nemzetek Szervezetének, ill. a Den Haag-i Nemzetközi Büntetőbíróság szakvéleményét kell kikérni, hogy meg lehessen állapítani a konfliktus okait és esetleg a felelősöket is. Amennyiben ezek megállapításra kerülnek, akkor be kell vonni a Nemzetközi Büntetőbíróságot egy bűncselekmény büntethetőségének felülvizsgálatára a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statutum 5. cikke értelmében.
7.) A megelőzést a helyszínen kell elvégezni
Migrációs mozgalmakat tartósan csak az okok megszüntetésével lehet megakadályozni. A megelőzést sürgősen a helyszínen kell elvégezni.
Bécs, 2015. júliusa

A liberálisok tagadják a liberalizmust. Nem elvi, gyakorlati szinten, hiszen az igazi szabadelvűség a lelkiismeret szabadságát vallja, amihez fegyelemre, elvekre és azok megalapozottságára van szükség. A sajátos lélektani folyamat elkezdődik egy neveletlen gyerekkel, folytatódik egy szertelen kamasszal, majd ebből alakul ki egy polgárpukkasztó fiatal, aki ha mindezekből kiöregszik, hirtelen liberálissá válik. Rendben. Mindez a férfiaknak sem áll jól, de valahogy tőlük az alkoholizmust is megértőbben fogadjuk.
A nőkben azonban van valami megfogalmazatlan vonzás, amely könnyen elvész még a rendkívül csábító küllem ellenére is. Ez pedig nem más, mint a női méltóság. Ettől esik jól az erősebb nemnek az udvarlás, a tiszteletteljes közeledés varázsa. A részeges, feslett és liberális nő elveszíti ezt a méltóságot, ezért nem csodálkozhatunk, ha egy eszmeiségében szétesett és lenullázódott férfi támaszt talál ugyan egy így is mellé álló nőben, de az bármily tetszetős külsejű is, csupán vegetatív vonzást jelent, a női minőség – értékét veszti benne. Asszonyként azért, mert nem vallja feltétlenül a hűséget, anyaként pedig azért, mert gyermekét alapvetően kiszolgáltatja a nevelési, felfogásbeli divatoknak, ápolónőként, mert számára az ember csak jól szervezett anyag, pedagógusként azért, mert tagadja az alapvető nevelési elveket, ezáltal változó és zavaros fogalmai vannak a már kisgyermekben is egészében jelenlévő emberi méltóságról. De hogyan is fejlődhet egy nő liberálissá? Mert férfiak esetében értjük az előbb említett folyamatot. Azt hiszem a megoldást az első gyerekkori önbizalom-vesztés jelenti, amikor lekicsinylően ezt hallja magáról: „csak egy lány”. Aki ilyenkor már egészen kisgyermekként is nem büszke továbbra is a női mivoltára, az naiv csalódottságában valami könnyed önigazolást keres. Nagyjából így alakulnak ki a liberális nők.

Különféle, lelkiismeretet megmozgató nyilatkozatokat hallunk, miként is álljunk helyt a bevándorlók fogadása terén. Egyházi személyek az elfogadásukat sürgetik, és ez valóban elgondolkodtató.
II. János Pál pápa egy afrikai látogatása során győződött meg róla hogy az ott nyomorgó népeket nemcsak kizsigerelték az egykori gyarmatosítók, de az óta az európai élelmiszer és gyógyszeripar is kereskedelmi piacnak tekinti őket. Erre a szent pápa megjegyezte, hogy egyszer ezek a népek felkerekednek és visszakövetelik a fejlett világ adósságát.
A mai bevándorlás három abszurditása:
- Szervezett, politikai, stratégiai alapon történik, emberek, családok sorsának tömeges feláldozásával.
- A jelenség barbár, pusztító és életellenes, mind a bevándorlók, mind a kényszerű befogadók számára.
- Az időzítés jelzi: a fejlett világ késedelmes volt adóssága törlesztésében, megjelentek a könyörtelen hitelezők és ők vannak-lesznek többen.

Mi, magyarok, elszenvedjük, hogy ki kell vennünk a részünket egy rossz ideológia és földrajzi helyzetünk sajátságai miatt a kontinentális, történelmi csapásból. Ehhez azok diktálják az ideológiát, akik hajdan, Trianonban szétszaggattak minket, eddig évszázados gondot bízva ránk külhoni honfitársaink felkarolásával.
Azok, akik később magunkra hagytak minket ’56-ban, sőt, a szuezi válság konc-országává tettek bennünket.
Azok, akik 2010-ben letaposták egy 2/3-al megválasztott kormány nemzetmentő kezdeményezéseinek java részét Brüsszelben.
Szóval mi, akik önálló országként sosem voltunk gyarmatosítók, kinek és miért is tartozunk felelősséggel? Ami saját teherbírásukból telik, azzal elsősorban nemzeti fennmaradásunkért, a dolgozni kész, gyermekeiket magyarságra nevelni szándékozó, de bajba került családjaink felemeléséért, országunkat a hol fizikai, hol erkölcsi, szellemi romok alól kikaparó időseinkért, és az egykori békediktátummal elszakadt honfitársainkért, velük szemben is főként a szülőföldön maradás és az ottani érdekeik érvényesítése terén.
Ezen kívül ideiglenesen és igazán tiszteletre méltó nagylelkűséggel gondoskodunk a közénk tévedtekről, de semmiféle erkölcsi kötelezettségünk nincs végleges befogadásukra, különösen, ha törvénytelenül érkeznek közénk. Nem várhatjuk el a tudatos, kulturális és lelki beilleszkedésüket, ezért ők nem várhatják el a végleges befogadásukat. Már csak azért sem, mert az országra a legnagyobb csapást folyamatosan a már régebb óta honos idegenszívűek mérik.

„…Jeruzsálemtől kezdve minden népnek”

– így határozza meg Jézus az evangélium terjesztését az apostoloknak – feltámadása után Szent Lukács lejegyzésében. Miért fontos Jeruzsálem? A zsidóság miatt? Biztos miattuk is, hiszen ők pontosan tisztában lehetnek azzal, hogy Jézus sorsában milyen ószövetségi ígéretek teljesednek be. A zsidó hatóságok, a főtanács miatt? Miattuk is, szembesülniük kell a ténnyel, hogy rossz döntés volt nagy kenőpénzzel hazugságra bírni a sírt őrző római katonákat, mert a feltámadás örömhírének terjedése elsöpri a logikátlan híresztelést. És még? Nyilván, elsősorban maga, a város, a hely, az itt élő szemtanúk és az események fogható lenyomata miatt. Mindezek olyan nemzedékről nemzedékre öröklődő bizonyságokat és ereklyéket tárnak fel az Evangélium alátámasztására, amelyek jelentékenyen segítenek történelmivé, konkréttá tenni a hit alapját. Jézus erre is gondol, nem akarja megváltó életét elméletté, légből kapott legendává tenni. Ez azt jelentené, hogy a hitet relativizáló, valójában az igazság és önmaga mélységei elől menekülő ember általában hiányos műveltségű is? Ugye nem fontos erre nekem válaszolnom?

Merénylet

történt, akkor is, ha nem halálos kimenetelű, amint a Duna TV hírolvasóját leütötték. Részben, mert egy ilyen támadásnak kiszámíthatatlan a kimenetele, másrészt, mert ki gondol arra, hogy civilizált körülmények között, egy szembe jövő másik személy minden átmenet nélkül ütni, szúrni vagy lőni fog? Senki, ez az esemény a civilizáció fogalmán kívül esik, az elkövető tehát nem tartozik a civilizált emberi lény-kategóriába. Innen kiindulva nem is számon kérhető, mert felbomlott az ítélőképessége a társadalmi normák terén. Akkor ki a felelős? Persze, megfelelő büntetéssel őt is vissza kell zökkenteni, de az az indulathadjárat, ami a kormány ostromlása során a társadalom ellen folyik, ezen elképesztő eset kapcsán vétkessé tesz minden túlzó ellenzéki megnyilvánulást. Médiumokat, politikusokat, közembereket egyaránt.

Tapolca

annyi fejtegetésnek ad alapot, hogy szinte mindegy is, hogy ki nyert, ki vesztett, ki mennyivel… Tökéletesen megfigyelhető, hogy a fent említett, többnyire kaotikus állításokon alapuló indulatháború öngólt lőtt. Sáros az, akit sárral dobálnak, ezért válik visszataszítóvá. De sáros a keze annak is, aki dobál, mert annyira ízléstelen és szellemtelen, ezért tőle is sokan elfordulnak, persze rossz emlékeket is őrzünk róla. Viszi a sikert a röhögő harmadik, amelyik ráadásul igazi krízis-kérdéseket feszeget, könnyeden, intézkedési felelősség nélkül.

A nyilvánosság

erővonalai pedig egyre kiszámíthatatlanabbak. Különösen azért, mert kialakult egy réteg, amely szeretne ugyan jobbos maradni, de különféle gazdasági érdekeltségek folytán hivatalból kell támadnia – a sajátjait. Ez néha egészen ortopéd megnyilvánulásokat produkál. Hát ennyit az őszinteségről, a lelkiismeretről meg a sajtószabadságról.

Most kaptam választ a Heti Válasz főszerkesztőjétől, akit megkérdeztem, hogy valóban itt tartanak-e? Ő sajnálatos öngólnak nevezi, és értetlenül áll Szőnyi Szilárd írása előtt. Közben érkeznek a kérdések, többek közt arról: mennyire jelzés értékű, ha Szőnyi Szilárd nem tudja helyesen leírni a "Pannon" szót, és a helyesírási hiba éppen ebben a szóban lektorálás után is bent marad. Önök szerint?

Merre tart a Heti Válasz? A megosztottságtól sem szabad kétségbe esnünk, amikor a Heti Válasz, az eddig polgári, sőt valamelyest nemzeti értékrendet valló folyóirat vesz sortűz alá, személyesen engem, aki saját blogomon merészelek véleményt nyilvánítani a veszprémi helyzetről. Közvetve persze az én lejáratásom kísérlete mögött a baloldali jelölt támogatása folyik, annyira nem lehet egyszerű gondolkodású a cikkíró Szőnyi Szilárd sem, hogy ezt ne vegye észre, vagy az olvasókról higgye, hogy elkerüli a figyelmüket. Mi folyik az eddig jobboldalinak tartott médiában? Megosztás… és ez sokakat félrevezet. „Katolikus pap kampányol…” Először is, ha így is lenne, miért ne tehetné közülünk bárki? Hagyjuk már ezt a dohos kifogást, hiszen mindenki mással azonos jogokkal rendelkezünk! Szőnyi Szilárd – a cikkíró – itt nőtt fel a templomunk közelében. Hajdan az Igen katolikus ifjúsági folyóirat munkatársa volt, akkoriban változó sűrűséggel én is dolgoztam a lapnak. Egyszeriben rejtélyes gyorsasággal kikerült onnan, igaz, a polgári oldalon maradt. Szülei a mai napig közösségünk példaadó, segítőkész, nagyon kedves stílusú tagjai. A család fiatalabb nemzedéke ide érkezésemtől barátaival együtt ellenségesen állt hozzám és kezdeményezéseimhez, lelkük rajta. Ám hogy Szilárd politikai jellegű, nyilvános támadásban dolgozza fel mindezt, sosem feltételeztem. Megtörtént. Kisszerű húzás, nem vitás… azaz csak ennyiről lenne szó?

Előre elmondom: nem kampányolok, és nem azért, mert papként nem tehetném meg, ezt vagy bármit, amit más állampolgár is megtehet, de tekintélyromboló lenne részt vállalnom egy ilyen versengésben, még drukkerként is. A fideszes jelölt – úgy hírlik – rendes, rátermett ember, legyen ennyi elég! A Jobbik ismét megoszt. Ők ilyenek. A baloldal közös jelöltet állít, mert pártjaik külön-külön már az enyészet kellemetlen szagú jeleit tudnák csak felmutatni, ám közös jelöltjükben összegződik mindez, a rossz hírű, fiatal pedagógus akár veszít, akár nyer, egy igen lassan leeresztő korszak és irányzat ikonja, végzetes emberhiányának kínlódó terméke. Ez persze az igaz lelkű magyaroknak nem olyan rossz hír, de fájdalmas, hogy ismét egy patinás, régmúltunkat őrző város került ennyire méltatlan helyzetbe. Ha az emberekből kikopik a történelmi tisztesség fogalma, ez ahhoz hasonló jelenség, mintha alapvető higiéniai követelmények, vagy a társasági együttélés bármilyen formája, esetleg az írni-olvasni tudás veszne el az életünkből. Veszprémnél győzte le Szent István Koppány seregét, ami nem egyszerűen a kereszténység és a pogányság közti összecsapás volt, sokkal inkább a nemzeti megmaradás és az öncélú hatalom küzdelme. A Királynék Városa az ország legősibb püspökségeinek egyike, több mint húsz éve érseki székhely, nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy ennek bármelyik helyben lakó polgár felfogja a jelentőségét. Kiemelkedő személyiségek érkeznek ide, és szembe találják magukat az óriásplakátokon egy meghökkentő, árulkodó arckifejezéssel. Rendben van, a képviselőválasztás nem szépségverseny, de azért a közéletben való részvételhez mégiscsak elengedhetetlen a minimális komolyan vehetőség. A kívülállók elképedve csóválják a fejüket, és megkérdezik: mi folyik ebben az országban? És valóban: hogyan kerülhettünk megint ilyen helyzetbe, amikor negyedszázada szabadon választhatjuk meg a sorsformálóinkat? Itt már nemcsak a választásról van szó, kedves Veszprémiek! Mert a Ti városotok nem egy lepusztult, valamikori bányászparadicsom, hanem magyarságunk egyik bölcsője. Több tartást, több jó ízlést érdemelne. A hely szellemének őrzése az ott élők feladata, aminek nemcsak választásokkor, hanem elsősorban csendes, családi, téli estéken, közösségi összejöveteleken, egyházi ünnepeken kellene megnyilvánulnia. Ha ezt mindenki komolyan venné, akkor talán fel sem merülhetne, hogy egy történelmi városon keresztül az egész országot provokálják egy-egy méltatlan jelölttel.