Solymáron voltam káplán – harminckét éve. A faluban élt egy színtelen, szagtalan (?), jellegtelen, harmincas fiatalember, ő volt a párttitkár.

Egy alkalommal, a vendégeivel jóízűen megebédelt a már akkor is messze földön híres, rendkívül színvonalas Arany Korona étteremben, ahol a tulajdonos általában udvariasan összegyűrte a kiemelkedőbb, vagy baráti vendégek számláját. Nem lehetetlen, hogy a párttitkár és társasága esetében is ez történt. Szinte mindegy.

A párttitkár, mihelyt visszaért a tánácsházára, irodájából feltelefonált az étterembe, és közölte, hogy vagy azonnal eltávolítják a falról a feszületet, vagy bezáratja a közkedvelt helyet. A tulajdonos kénytelen volt levenni, de a helyén egy egyvonalas, ceruzával felrajzolt keresztet hagyott a falon – mintegy a néhai feszület emlékére.

Az esetet kissé felháborodottan meséltem el az egyik ott élő, idős úriembernek, aki egészen különös körülmények között került vissza a kitelepítésből. Ő megcsóválta a fejét, és elmondta: „Ennek a fiúnak én voltam a szakmai mestere. Én ajánlottam neki, hogy próbálkozzon politikai pályán érvényesülni, mert a mesterségben olyan tehetségtelen, hogy éhen fog halni. Így lett párttitkár”. Hirtelen megértettem, hogy valamiben jelentőségteljes embernek kellett bizonyulnia. Ebbe az étterembe mindig sokan jártak, messzebbről is. Itt igazi súlya volt az intézkedésének.

Az olvasó pedig értsen meg engem, miért viszolygok máig a hajdani fontos emberek tolongó, lázadozó jellemörököseitől.