E sorok írásakor harminckettedik éve vagyok pap. Lelkipásztori állomásaimon mind a különféle kisebbségek, mind a vidéki közösségek, éppígy a fővárosi munkás és értelmiségi csoportok szolgálata közben valamennyi nemzedék hitoktatása is feladataimhoz tartozott. Meglátásaimmal főként az egyházi vezetőket, lelkipásztorokat szeretném segíteni egy összefüggő gondolatkörrel, melyben a napjainkra kialakult sajátos helyzet néhány év alatt részben megoldható lehetőségeit vetem fel.

1. A papi hivatások hiánya

Kétségtelen, hogy az általánosan és összefoglalóan korszellemként emlegetett, az egyházat különösen is sújtó körülményrendszer, amely nagymértékben meghatározza az európai emberek gondolkodását, kedvezőtlenül hat a Szentlélek hívásának meghallására és követésére. Ennek legfőbb jellemzője az általánosan elterjedt fogyasztói gondolkodásmód, amelytől idegen az Istenre hagyatkozás lelkülete. Ez elsősorban magát a vallási életet befolyásolja romboló módon. A fogyasztó szemléletű ember reflexe a legkisebb áldozattal járó legnagyobb, közvetlenül érzékelhető siker és öröm elvárása. Az így kialakult mentalitás önmagában is visszaszorítja mind a hitéletet, mind az ezt szolgáló lelki hivatásokat, ezen felül is szembe kell néznünk a direkt támadásokkal.

1. Az egyház és különösen a papság körül elterjedt, nagyobb tömegekben is rossz benyomást keltő hírek kezelése mindeddig túlnyomóan kétirányú volt. Az egyik a botrányok diszkrét orvoslásának kísérlete, a másik a túlzóan leleplező és töredelmet mutató gyakorlat. Amikor az első irány szerinti problémakezelésből bármi nyilvánosságra jutott, abból sokan vonhatták le azt a következtetést, hogy az egyháznak takargatnivalója van. A másik irány viszont szinte minden esetben általánosításra ad okot. Mivel a bulvárfantáziát vallási témában a papok körüli botrányos esetekkel lehet a legeredményesebben felszítani, az egyház iránti bizalom pedig így csorbul a leghatásosabban, ezek ellen pedig általában semmit sem tehetünk, ezért érdemes lenne magát a módszertant lelepleznünk.

        Elsősorban – esetleg egy központi, a katolikus sajtóban kiadott, hivatalos közlemény, körlevél révén, vagy más módon – fontos lenne felhívni a hozzánk tartozó hívek figyelmét arra, hogy léteznek ugyan a papok körében kialakult botrányos esetek, de ezekkel szemben az egyház kellő következetességgel jár el, és a konkrét, százalékos arányok alapján ezek nem általánosíthatók, sőt, még csak nem is jellemzőek. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy kiknek áll érdekében mindezek túldimenzionált terjesztése és miért. Egy ilyen tisztázó felhívás persze nem hangozhatna el ellenhatások nélkül, de megfontolandó, hogy az erre reagáló támadásokkal vagy a szégyenkező csendességgel veszítünk-e több hívőt és bizalmat.  

1. Éppen a tudatos, nyilvánosság előtt történő lejáratással összefüggésben, időről-időre szót kéne ejteni a hívők és magukat annak valló személyek spontán vagy kitervelten terjedő rémhíreiről is, melyeknek általában szubjektív okai vannak, de az általuk okozott rombolás ereje felbecsülhetetlen. Természetesen mindenki igyekszik a maga igazát védeni, bármilyen képtelenséggel szemben is, és ennek érdekében a legmerészebb logikai, jogi és erkölcsi buktatók felett is átívelni a jól ismert szófordulattal: „Lehet, hogy jogilag… nem így lenne helyes, de az egyháztól elvárható lenne, hogy a szeretet jegyében az én kívánságom szerint cselekedjen”. Néha egészen földhöz tapadt szempontok súlyos károkat okoznak a lelkekben, ezért fontos felhívni rá a figyelmet, hogy pillanatnyi ellentétek nem veszélyeztethetik a felnövekvő ifjúság örök sorsát. Ezért olyan visszafogottságra van szükség, amely a lelki értékek védelmében akár méltánytalannak is tűnhet vagy olyan diszkrét intézkedésekre, amelyek belső, szolgálati úton rendeződnek, de a lejáratás eszközétől aggályosan óvakodnak. Könnyen lehet, hogy bizonyos fiatalok józan igazságérzete az egyház vagy a lelkipásztor mellé állna, de a támadások éle mégiscsak elveszi a kedvüket attól, hogy egykor ezek célkeresztjébe kerüljenek.

1. A papi életforma sokszor visszataszító megjelenésére sokan a nőtlenség feloldását tekintik megoldásnak, nem számolva azzal a kétségtelen ténnyel, hogy gyakran éppen a keleti rítus vagy protestáns szokás szerinti, házasságban, családi közegben élő lelkipásztorok körül alakulhatnak ki botrányos jelenségek. Ennek ellenére a magányos, háztartásában, gondjaiban, adminisztrációjában elhagyatott ember életformája szintén taszító lehet. Lelkipásztori területtel rendelkező, különféle rendek szerzetesházainak tagjai megfelelő példát adnak a közös élet és a plébániai szolgálat helyes összhangjára. Amikor a plébános hetente néhány napot a plébánián tölt, de tudják róla, hogy a többi napja a szerzetesközösségben telik, akkor érződik személyiségén a családi, közösségi életforma „menedéke”. Ennek mintájára megfontolandó lenne olyan, pl. esperesi kerületenként kialakított papi otthon, ahol megegyezés szerint a lelkipásztorok egy-két közös délutánt, estét eltölthetnek. Ez megoldható lenne elhagyatott plébániaépületekben vagy egyéb felújított egyházi ingatlanokban. Ahol vendégszobák is biztosíthatók, ott a távolabbról érkezőknek nem is kellene visszasietniük és nyugodtan kipihenhetnék magukat.

        Hasonlóképpen megfontolandó lenne – szintén esperes kerületenként – egy hetente-kéthetente körbejáró házvezetőnő és könyvelő alkalmazása is, aki időnkénti megjelenésével minden szükséges szempontból rendet hagy a plébánián, ahol ez helyben megoldatlan, vagy ahol nem is tanácsos minderről helyben lakó személlyel gondoskodni. Hasonlóképpen - különösen vidéken – tanácsos olyan informatikai rendszergazdáról gondoskodni, aki folyamatosan rendben tartja egy vagy két kerület számítógépeit, weboldalait.

        Egy-egy településen az ifjúság körében kialakulnak azok a szellemileg igényesebb, továbbtanuló csoportok, akik között ott lehetnek az új papságra meghívott személyek. Őket könnyen elriaszthatja a kultúrával, aktuális műveltségi követelményekkel nehezen lépést tartó lelkipásztor egyszerűbb gondolkodásmódja. Ezen a havonkénti továbbképzések, rekollekciók nem segítenek, nem is az a céljuk. Viszont egy papok számára kialakított, mindenki által bővíthető, lelkipásztori munkát gazdagító, teológiai és egyéb kulturális, szellemi forrás sokakat mozgásba hozhatna e téren. Úgy tűnik, hogy a nyomtatott sajtó egyre népszerűtlenebbé válik, bár egyházi téren ezen is lehetne segíteni. Egy országos hozzáférésű, internetes portál komoly segítség lehetne úgy, ha ennek elérési és bővítési feltételei valóban csak a papságra vonatkoznának.    

1. A papság közéletben való részvételére minden nemes, általánosító próbálkozás ellenére sem lehet egységes receptet létrehozni. Természetesen csak egészen rendkívüli esetben fordulhat elő az aktív szerepvállalás, de a véleménynyilvánítás és az ehhez kötődő tanítás soha nem kerülhető el. Ez köztudottan kétélű kard. Egyrészt nagyon hamar elhangzik az értelmezhetetlen mondat, hogy „a papok ne politizáljanak”, akkor is, ha egy helyi lelkipásztor nagyobb rálátással képviseli kulturális, oktatási, választási, szociális, vagy éppen gazdasági kérdésekben az evangéliumi szellemet. Ha viszont a papság ettől való félelmében inkább nem nyilatkozik semmiről, ami a politizálás vádjával járna, akkor pedig a szánakozó kritika éri utol: „persze, az atya ebbe miért is szólna bele, miért is vállalna kellemetlenséget a véleményéért, neki így is, úgy is meglesz mindene, nem fogja bántani senki, ha bármiben bárki is kerekedik felül”. Azt sem nehéz érzékelni, hogy a puszta elméleti állásfoglalások nem elegendőek ahhoz, hogy a hívőket konkrét, helyes döntésekhez segítsék, viszont állandóan szem előtt tartandó, hogy a papságtól az emberek mélységet várnak, és nem a felszínes aktualitásokban való kalandozást. Ezért az egyházra jellemző kivárás, tapasztalat és lelkipásztori bölcsesség jegyében kell mindezen szempontok szerint összhangot teremteni, de ebben sohasem diktálhat sem a félelem, sem valamiféle közéleti, hatalmi ambíció. Az ifjúságnak fontos látni, hogy az atyának van véleménye, néha persze tévedhet, de velünk él, és az élet leginkább félreeső zugába is el akarja juttatni az evangélium kovászát.

1. A papképzésben – az ezzel foglalkozó elöljárók munkájának feltétlen elismerése mellett – három strukturális hiányosságot tapasztalunk.

- Az első a hivatásgondozásnak a szemináriumokat bemutató szokása, amely természetesen fontos egy életformára történő felkészüléshez, de komolyabb hangsúlyt fektethetnénk a plébániák nyílt napjaira, például fiatalok csere-napjaira, amikor távolabbi plébániák életét, munkáját ismerheti meg egy-egy ifjúsági csoport, akiket az ottani fiatalok hívnak meg.

- A papságra készülők igényes teológiai felkészülése mellett nagyobb hangsúlyt érdemelne a klasszikus és kortárs műveltség, valamint a kulturális kommunikáció nem kedvtelésszerű, hanem készségformáló gyakorlata, mert az értelmiségi réteggel, például az egyetemi ifjúsággal ez meglehetősen komoly szellemi híd lehet.

- A spirituális-aszketikus képzés természetesen a változó korok szerint átalakul, de vannak bizonyos örök érvényű, megtartó erejű életviteli formák, amelyeket kár feloldani modernségre hivatkozva. A nőkkel, fiatalokkal, családokkal, hátrányos helyzetűekkel való foglalkozás, a társasági megjelenés, témaválasztás, öltözködés, beszédstílus és egyéb témakörök szabályainak újraalkotásánál érdemes lenne a két-három papi nemzedékkel előttünk járókat megkérdezni, hogy vajon az ő nevelésükben még jelenlévő kategóriáknak papi élettapasztalatuk során miben élték át az értelmét. Bizonyos témakörökben nem kell félnünk a kötött viselkedési szabályoktól. 

2. Az egyház életének folytatása a paphiány idején

A magyar katolicizmus rendelkezik olyan tapasztalattal, amely arra utal, hogy az egyház a nehezebb időszakokban is talált megoldást a kereszténység továbbéléséhez. A török időkben, de még utána is sokáig fennállt a licenciátusok intézménye, amely világiak lelkipásztori szolgálatát jelentette a pap, sőt olykor a templom nélküli településeken is. Kereshetjük saját megoldásainkat a papi életforma vonzóbbá tételére, de tudatosítanunk kell, hogy a papok számának csökkenése legfőképpen éppúgy a mai, liberális kor romboló hatásának következménye, mint hajdan a mohácsi vész utáni időszakban a török pusztítás, amely elsősorban éppen a katolicizmust vette célba. Az ebben az időszakban szolgáló licenciátusok nagyjából mindarra megbízást kaptak, amit ma világi lelkipásztori munkatársak végezhetnek. Ennek az intézménynek a mai korba történő átültetése két súlyos nehézségbe ütközik. Az első, hogy azok a világiak, akik teológiai, vagy legalább asszisztensi képesítéssel rendelkeznek, nem szívesen telepednek le családjukkal együtt falusi környezetben. Emellett elég reménytelen, hogy akár több falu is el tud látni munkával és jövedelemmel egy-egy ilyen családos, világi kisegítőt, ezért e tevékenység mellett polgári állást kell vállalnia, ami éppen vidéken a legnehezebb. 

Ezen szempontok miatt egy új képzési formát kellene felállítani a lehetséges munkatársak számára. Ennek feltétele az érettségi lenne, és ha megoldható, eleve helyben vagy közelben lakó családok alkalmas tagjait lehetne kiválasztani a feladatra. Ha az illető család csak ezért költözne egy településre, rendelkezésére állhatna a plébániaépület, lakásnak, közösségi háznak, sőt, templom hiányában a paraliturgikus alkalmaknak is. Természetesen a licenciátusok vagy lelkipásztori kisegítők közt továbbra is előnyt élveznének a megfelelő, egyházi felsőoktatási intézményekben ilyen jellegű végzettséggel rendelkező személyek, de az ő hiányukban négy féléves képzéssel körzetenként kialakításra kerülhetnének a szükség szerinti képzési központok. A négy félévet például a fundamentális teológia tárgyaiba beiktatott, a feladathoz szükséges teológiai alapismeretek szintjén a közelben szolgáló, jól képzett papok vezethetnék, az alábbi tematika szerint:

Vallástan – Összehasonlító vallástan (természetfeletti igény, világvallások, a protestantizmus eltérései, ökumenikus lehetőségek, a szekta-jelenség és magyarázata, katolikus hitérzék), a teológiai Istentan alapelemei, az Istenről való beszéd és párbeszéd, Szentháromságtan.

Krisztus-esemény – Krisztológia (főbb tévedések és zsinatok), Mariológia (a helyes Mária-tisztelet és szentek tisztelete a népi vallásosságban), Eszkatológia (tisztázandók: különítélet, bűnök „ideig” tartó elégtétele, a búcsú fogalma és feltételei, üdvösség és feltámadás, pokol, tisztítótűz, utolsó ítélet, beteljesedés).

Ekkléziológia – Az egyháztörténelem főbb eseményei, az egyházjog híveket érintő kérdései, különösen a hagyományos házasságjog lehetőségei, szentségtan, morális alapfogalmak.

Kinyilatkoztatás – A kinyilatkoztatás fogalma, forrásai és témakörei, Biblikum – rövid ószövetségi és újszövetségi introdukció és az exegézis alapfogalmai. A Szenthagyomány fogalma és megnyilvánulásai.

A vidéki munkatársak működését természetesen az a plébánia vezetné és felügyelné, amelyhez az általa ellátott település tartozik. Az egyes paraliturgikus feladatokhoz külön vizsgát kellene tennie, ahogy ez most is szerepel az egyházmegyék gyakorlatában. Amint korábban szóba került, teljes állásban sem feladattal, sem jövedelemmel nem tudná őket ellátni még több, kisebb település sem, de ha eleve a környéken élő személyekről lenne szó, akkor feltételezhetnénk, hogy már rendelkeznek a családjuk megélhetését biztosító állással.

Természetesen fő feladatuk a közösség egyben tartása, és a hit továbbadása, állandó erősítése lenne. Ezért megfelelő útmutatás alapján olyan településeken is tarthatnának igeliturgiákat, ahová pap nem jut el minden vasárnap. Amíg gyónásra nincs lehetőség (ha tényleg nincs), rávezethetnék a híveket a tökéletes bánat gyakorlatára, megáldoztathatnák őket, az igeliturgiát pedig a bőséges internetes perikópa-ismertetés és papi homília-kínálat segítségével megtarthatnák. Engedélyt kaphatnának a hitoktatásra, eleve adott anyag alapján a felnőtt katekézisre, a szentségek előkészítésére, jegyesoktatásra és az ifjúsági foglalkozásokra. Ezek mellett a speciális feladatok mellett kiemelkedő jelentőségű lenne a közösségi programok szervezése, lehetőség szerinti könyvtár, vetítés, saját internetes felület létrehozása, melyek egy-egy település egész életét meghatározhatnák, együttműködve az önkormányzattal, az iskolával (ahol még létezik), és a kultúrházzal .

E rövid tanulmány természetesen csak gondolatébresztő jellegű, óvakodik attól, hogy bárkit kioktasson vagy feladatokkal lásson el. Ennek jegyében megfontolandó egyházmegyénként néhány olyan, a mai kor igényeivel tisztában lévő, több éves lelkipásztori gyakorlattal és megfelelő teológiai műveltséggel, valamint elegendő munkabírással rendelkező, lehetőleg fiatalabb pap referensi (vagy más formában történő) megbízása a licenciátusok (vágy más elnevezésű) munkatársak rendszerének szervezésére. Egy-egy ilyen megbízott feladatához több espereskerület is tartozna. Ennek lehetséges menete:

• Kapcsolatteremtés az esperesekkel, plébánosokkal.
• A központilag kidolgozott rendszer ismertetése, helyi körülményekre alkalmazása – nagyon rugalmasan, életszerűen, de igényesen.
• Alkalmas személyek felderítése, megismerése.
• A képzésre alkalmas személyek (papok) összegyűjtése, a leginkább megfelelő helyszínek kijelölése.
• A tananyag konkrét összeállítása, lehetőség szerint sokszorosított, papíralapú, konkrét jegyzetekkel. Ezeknek megszerkesztésére egy-egy szemeszter alatt lenne idő, csak az első időszak anyagát kellene előre összeállítani, a képzés „forgóban” történhetne, hiszen egy-egy körzetben nem érintene túl sok személyt.
• Amikor minden készen áll, főpásztori jóváhagyás indítsa el a folyamatot!
• A képzés lehetőleg szombat délelőttönként folyjon, figyelembe véve az egyes vidékek mezőgazdasági és egyéb szokásait.
• Az így kiképzett munkatársak feladatának megkezdése ünnepélyes, liturgikus keretben történjen, ami nyomatékot, tekintély ad tevékenységüknek.
• A licenciátus szót persze korszerűbb elnevezésre tanácsos cserélni, kettős igény szerint: ne legyen összetéveszthető a pap személyével vagy szolgálatával, de ne is papi oldalról legyen értelmezhető (pl. munkatárs).

A fenti gondolatsor egy sokféleképpen alakítható rendszer megoldási kezdeményezéseit tartalmazza, amely papi találkozókon, vagy más egyházi, közösségi fórumokon történő megfontolásra készült. Minden esetre két szerény intelmet hagy az olvasóra: valamilyen változásra szükség van, a csendes enyészetbe való belenyugvás semmilyen reménynek sem nyújt alapot. Ugyanakkor bármilyen, korszakalkotó, gyökeres és meglévő, működő rendszerünk felborításával járó kísérlet, még a megkésett kezdeményezéseknél is végzetesebb kárt okozhat.

A leírtakon kívül létezik még néhány szigorúan belső, egyházi használatra vonatkozó megfontolásom. Ha mindez az illetékesek közül bárkit érdekel, azzal szívesen megosztom.

 Budapest, 2017. Nagyböjt                                                                        

                                                         Pajor András

                                          Budapest-Herminamezői plébános,

                                 a Keresztény Kulturális Akadémia elnöke

P.S.

A magam szerény spirituális, teológiai és katekétikai munkáiból a következő könyveket tudom felajánlani a leírt feladatokhoz segítségül:

Axiológia 2000 – értékfilozófia és értékteológia az ezredfordulón – Korda, 2000

A Lélek szótára – felnőtt katekézisek, Korda, 2002

Kamaszkör (tábori esték, osztályfőnöki órák, ifjúsági hittan) – Korda, 2004

Ahol ketten-hárman – közösségi imák – Korda, 2005

Ha ma lennék fiatal – ifjúsági, lelkipásztori beszélgetések Korda, 2005

Körkérdések – ifjúsági foglalkozások – Korda, 2007

Ezüsthíd – negyedszázad papi tükröződései – KKA 2010

A teljes élet rendje – összefüggő ifjúsági erkölcstan – KKA 2011 (kkakademia.hu)

Ormok és gyökerek – a nemzettudat erkölcsteológiája – KKA 2013

Bevezetés Krisztus misztériumába – KKA 2014

A pap – a kétségek tükrében – KKA 2016

Bérmálási minimum – KKA 2017