Bevallom, voltak már életemben csavaros ötleteim, melyeken el-elkuncogtam magamban, vagy akár hangosan is, aztán amikor mérlegeltem, hogy vagy igaztalanok, vagy igazak, de kizárólag romboló hatásúak lehetnek, ha tettekké válnak, akkor igyekeztem szabadulni tőlük. Azt sem tagadom, hogy olykor túlzottan direkt megoldásokat választottam a nagyobb jó érdekében, és ezt nem mindenki tudta követni, különösen azok nem, akiknek az egyéni érdekeit, vagy rögeszméit mindez sértette. Hát eddig tart a nyilvános gyónásom – rosszindulat témakörben.

Más jellegű vallomás, hogy hatvan év felé közeledve sem értem azt a színtiszta, mondhatni natúr rosszindulatot, amely pontosan tudja, hogy Istennel szemben nem tagadó, csak frusztrált és ezért vagy a cinizmussal, vagy csak az igénytelenségből eredő közömbösséggel lázad. Azt a műveletlenségen alapuló nemzetellenességet, vagy inkább nemzettudat-ellenességet, amely az alacsonyabb rendűség pánikja elől a kozmopolitizmusba menekül. Aztán ennek a megfoghatatlan, elvtelen álelvnek a páholyából sziporkáz gyalázkodó jelzőket azok felé, akik nemcsak, hogy ragaszkodnak az elveikhez, nemcsak, hogy nem vágnak vissza dühből a vagdalkozók rosszindulatú eszköztárával, hanem szelíden, lágyan, görbe tükröt tartanak eléjük, mert ugyebár ez hivatott egyenes vonalakkal írni.

Nem tudom beleélni magam a natúr rosszindulat és szemrebbenés nélküli hazudozás lelkületébe. Lehet, hogy kevés bennem az empátia.