Íme a Tisza Lónyánál, ahol Melinda "a habok közé rohant"

„Peregtek Solt fejében az emlékek. Két hónapja sem telt, a mező szélén kenyereztek a legényekkel pihenőben, egy nála pár évvel előrébb járó szolgatársa felkiáltott, és a kúszó halál a lába alól siklott tova, ő pedig végignézte a szerencsétlen fiú vergődését, mert nem volt segítség a közelben, amivel meg lehetett volna menteni. Korábban az egyik gazda termetes lánya pihent meg a kaptató után egy fa tövében, mire megtalálták, késő volt, felpüffedt testén már megfeketedett a marás apró nyoma.

         S most itt sistereg alatta a szél zajától is jól elkülönülő kúszó rettenet. Nem mozdulhat, ez az egyetlen ellenszere, nem rémüldözhet, levegőt is csak csínján… Tűnődött, mit tehetne magáért, mit tegyen, ha a halálos marást megérzi, hová kapjon, merre fusson, hátha az ő eszessége ebből is valahogy kimenti. Ám semmilyen kiút nem adódott a gondolataiban, mint hogy megtanították őt imádkozni. „Mi Atyánk, Isten, aki vagy…”, ám az ima szavai is egyre inkább a saját rémületébe torkolltak…”szenteltessék…” s azt sem tudom, ez mit jelent, ha atyám vagy, mentsd meg az életem… de miért is? Mert én ezért cserébe megmentem mások életét, ha tudom… Ilyesféléket rebegett magában, de érezte, az imához tartozik azzal, hogy ő is megtegyen, amit tud, azaz, hogy ne tegyen semmit, amíg…

         Nem tudta, hogy a lement nap, vagy a felkelő hold fényében látja-e, de a gyökerek mellett a sistergés halványodásával megpillantotta merénylőjét, hosszan kúszott ki a göcsörtök alól. Nem lehetett már látni, sikló volt-e vagy mérgeskígyó, de a hosszúságából, mozgásából ítélve mindkettő lehetett. Még egy ideig mozdulatlan maradt, amíg nem érezte biztosnak az eltávozó veszélyt. Aztán hirtelen eszében az ország sorsáról született ilyesféle gondolat:

-         Ha a nemzetet alattomos veszély fenyegeti, jobb a fegyelmezett kivárás, mint az öngyilkos heveskedés. Több a csendes ima, mint a hangos indulat. Több az értelem, mint az ösztön.

Ennek a fiúnak nem sok tanítója akadt életében, de minden szót megtanult, amit hallott, s ezek szerint okoskodta ki a maga bölcsességét. Szülei néha eszementnek hitték, pedig csak nem tudták követni, amit mond, de ő ezt hamar belátta. A tovakúszó veszedelem pedig úgy hagyott nyomot a lelkében, mintha maga a sátán látogatta volna meg, mint az őszszülőket a Bibliában. Most is a helyén maradt. Nem ő menekült, győzött mert bátor volt és fegyelmezett, meneküljön az ellenség.”