Elgondolkodtató, hogy miért dobnak be minket unos-untalan koncnak éppen azok, akiknek oldalán szövetségesekként mi magunk is vesztesek lettünk? Az első világháború után a volt szövetségesek is rábólintottak a büntetésként nekünk jutott Trianonra, a második után a szovjet tömbhöz csatolásunkra, s bár a kommunizmus széthullatásában élen jártunk, mára mindenkinek milyen kényelmes lett, hogy velünk foglalkozik az EU jobbára valamennyi képmutató, homályos jogi vádakat nekünk szegező végrehajtó szerve.

Nyugat árulása mégsem itt kezdődik. A szovjet típusú és befolyású diktatúra idején még hihettük, hogy az anyagi és jogi biztonságban élő országok ott támogatják népeinket és demokratikus törekvéseinket, ahol csak tudják, de harmadik világháborút nem akarnak, ezért a szovjethatalommal nyíltan nem szállnak szembe. Ötvenhatos cserbenhagyásunk ugyan megrendítette kissé az irántuk való bizalmunkat, de előre tekintettünk. Most eljött az „előre” valósága.  

Volt idő, amikor a műkedvelő nyugati baloldalt naivnak tarthattuk, mondván, nem is tudják, hogy mit beszélnek, nem is sejtik, mit jelent a baloldali hatalom a keleti tömbben: haláltáborok (összesen százmillió halottal), kínzókamrák, rettegésben élő családok, fényűzésben tobzódó áldemokratikus vezetők, kiszolgáltatott rabszolgamunka éhbérért és néha egy-egy szakszervezeti utazásért egy másik keleti országba, lendvaiildikók által felügyelt sajtó, gúzsba kötött egyház, stb. Amikor pedig végre megjött a kitörés, besétáltunk abba a választási lehetőség nélküli unióba, (kérem, a népszavazással most ne viccelődjünk, mert fáj), amelynek esze ágában nem volt azt mondani, hogy először is úgy válasszunk képviselőket, hogy Stasbourgba a lábát be nem teheti egyetlenegy egykori kommunista sem, aki kollaboráns volt a baloldaliságot meghazudtoló diktatúrával. Így történhet meg, hogy ma a nemzetet ért támadások sortüzében idegenben felénk tartanak célra a hazaárulók is, azok, akik hatalmi helyzetben kétszer is nekifutottak Magyarország teljes kiszolgáltatásának. Ennyit a sokat emlegetett európai értékekről. Persze mindjárt többet megértünk a jelenségről, ha számba vesszük, hogy a mi kiküldött kis és nagy kommunistáink között ott ücsörögnek a nyugatról beeresztett kónbenditek is, hogyan hivatkozzunk a kollaboránsok kompromittáló jelenlétére, amikor létezik az EU parlamentjében sokkal alpáribb színvonal is, sőt innen kiabálnak ránk a legjobban. Ezek szerint jó úton halad a hazánk, hiszen a tisztítószereket, az egészségvédő fertőtlenítőket, a vitaminokat, melyek az immunrendszert erősítik – a baktériumok viselik a legnehezebben. Európának pedig igazán elérkezett a tisztulás ideje.

A Nyugat igazi árulása tehát Magyarországon csapódik le látványosan, de önmagával szemben nyilvánul meg: Európa már csupán a térképen létezik. Nem a kontinens irányítja önmagát, ez csak a vakoknak nem tűnik föl. Ha pedig tagállamai közt egyik is nemzetként próbál megnyilvánulni: igyekszik lecsapni rá azzal a vérmes haraggal, amellyel egy öngyilkosjelölt esküszik bosszút arra, aki visszarántja őt a viadukt korlátjáról. Magyarország pedig élni akar és nem simul bele a kontinens önfelszámolásába. Ez a bűne. És ez bizony ma uniós jogszabályokba ütközhet apróságokban, amelyek közigazgatási alkukkal kiköszörülhetők, akkor viszont mi ez az eszement jajveszékelés?