Kedves Olvasóim!
A statisztikákat nézve pironkodom, hogy milyen népes érdeklődés fürkészte napról-napra hónapok óta frissítetlen blogomat. Nem, semmi fásultság nincs emögött, egyszerűen annyiféle alkotó munka kötött le, hogy ehhez fáradt maradtam. Most azonban leírom mindazt, amit nem hagyhatok szó nélkül. Kezdjük:
Mi a helyzet?
Először is van egy ember, a neve lényegtelen. Lehet Spartacus, Dózsa… tényleg mindegy. Vele néz farkasszemet egy nagyhatalom, amely beteljesítve érzi a fogyasztói rabszolgatartó társadalom két trükkjét: a demokrácia-demagógia általános elfogadottságát és az általános szolgalelkületet tömegléptékben. Sok pénzbe került az átnevelés, most eljött az ideje, hogy a kontinens terjedelmű tömeg fizesse vissza kamatostul, önmagával, a bőrével és a lelkével. A munkaerejével és a rajongásával.
Lassanként rá kell ébrednünk, hogy a nyugati szabadság sem sokban különbözött a keleti néphatalomtól, mindkettő megtalálta a másikban az ellenpólust, az egyik csillogóbb volt, de puhítóbb, ma ezen a térfélen ennyivel nagyobb a kétségbeesés, a másik a terror stabilitását fecskendezte a tudatokba. Az egyik oldalon az „imprilizmus”, a másikon a „bolsevizmus” ellen lehetett lázadozni, a hatalmasságok pedig élvezték a néha véresen végződő bolhacirkuszt.
Van tehát egy ember, aki a központi nagyhatalommal csupán annyit akar megérttetni, hogy a gépezet bár nem túl sikeres, az ő népe mégiscsak porszem benne, hiszen akkora, mint egy porszem, de ez a nép sodródott leginkább a fogaskerekek közé, ezért ez okozza a legnagyobb fennakadást. Talán jobban kellett volna vigyázni rá, mert egykönnyen nem morzsolódik szét. A farkasszemes ember már elítéltetett. Megfeszítés, tüzes trón, kerékbe, gömbbe, azaz globalitásba törés, vagy valami egyéb kínhalál lenne a sorsa, júdáspénz is akad bőven az árulóinak, valami miatt azonban késik, tétovázik a nagyhatalmi bosszú. Nyilván rafinált tervet sző, de még kissé kivár, mert nem ért mindent.
Nem érti ennek a népnek a történelmét, sorsközösségét, magát a lelkét, na, nem a sodródó tömeg spirituális kocsonyáját, hanem a gerinc tudatos kitartását, megvehetetlenségét. Nem érti, miért jelent többet Székelyudvarhely, a kis Túr, a Galga-völgye a Mecsek puszta földrajzi neveknél, Jókai és Kodály egyszerű kultúrtörténeti neveknél, a Nagyasszony fakuló és kiüresedő vallási motívumnál, és a Szent Korona egy antik ötvösművészeti remekműnél. A porszemnyi nép fegyvertára pedig a központi nagyhatalom értetlenségében rejtőzik, éppúgy, mint a farkasszemes ember pajzsa. Amíg a gerinc nem meszesedik, nem fásul, nem lágyul.
Nyálbrigád
A messze érő, ragacsért gyakorta nyúló, de önmagát tisztának nevező kezek politikai nyálbrigádja tárlatnézésre indul a Nemzeti Galériába egy alternatív kiállítás telelucsogtatására. Nyállal. Persze mindez gyerekes és gusztustalan, de éppen az infantilis réteg tapsára hajtanak. Munkácsyt emlegetik, de csak hogy magyart magyarral bezzegeljenek, ütköztessenek. Mint rendesen… Egyikük azt mondja magáról, hogy liberális és művészettörténész. Most akkor kanál vagy villa? Hogy lehet valaki művészettörténész, ha liberális? Milyen értékelmélet alapján? Ja, rájöttem, letette a művészettörténet vizsgáit és úgy maradt. Szóval nem a személy művészettörténész, hanem a végzettsége. A személy liberális. Azaz személytelenség-elvű személy, ha még őriz egyáltalán valamit ebből a fogalomból. A kinézete ezt nem feltétlenül támasztja alá.
Mitől tiszta a keze valakinek, aki részrehajló, elfogult és ennek megfelelően is cselekszik? Aki remekül megél a fogalmi káosz bizniszéből. Hol volt ez a csapat Hermann Nitsch kiállításai során? Félek, hogy tagjai többségükben ott is jelen voltak. Magukon a megnyitókon. És pezsgővel koccintottak a véres állati belek és emberi szeméremtestek alatt. Aztán ittak is a pezsgőből. Mert száraz volt a torkuk.
