Végighallgattam az ország-értékelőt – Viktor fáradt volt. Alig tudtam a tartalomra figyelni, igaz, az is kissé egybeesett a meggyötört ember állagával: nem az elmondottak voltak elgondolkodtatók, hanem maga a jelenség. A húron egyensúlyozó férfi. Miket tudhat szegény, amikről általánosságnak tűnő igazságokat penget, hogy legalább a kellőképpen érzékenyek halljanak ki a szavai mögül mindent, amit nem mondhat ki. Legalább az eddig is mindent sejtő réteg érezze, hogy ha most adatok, konkrétumok vonják el a valóságról a figyelmet, akkor becsap bennünket. A megfélemlített, nyíltan és titkosan sarokba szorított, ott megalázott, ám onnan megtörten, de méltósággal kilépő egyéniség legalább titkos együttérzést és együtt gondolkodást kér: vegyük észre, hogy valójában mit akar üzenni…

Ellenzék: háp…háp…háp… . A Jobbik is. Ez van. Itt tartunk. A beszéd lelkesítő akart lenni, ez nem nagyon sikerült, vagy valahogy másként. Eszembe jut, a napokban egy kisfiú negyven fokos lázzal kötött ki az orvosnál, aki azt mondta: az utolsó pillanatban, a kemény szövődmények előtt kapták el benne a vírust. A gyerek meggyötört maradt és kedvetlen, de felfogta a jó hírt: megmenekült a tartós és fejlődésében végzetes következményekkel járó kórtól. Valahogy így értékeltük mi is az ország-értékelőt.

A kór? Itt settenkedik. Egy meghívottól hallom: a Millenárisban, a vendégek regisztrációjánál a szolgálattevő kislány háromszor kérdezte meg Jókai Anna nevét. Az írónő a végén már csaknem betűzte. Egek! Szegény gyermek, Orbán közönségét fogadja, aztán hazamegy amcsi kemény-rockot hallgatni? Hogy van ez? Lám, a kór.  

A féltékeny, tomboló sajtó is értékel, háp…háp…háp. Ez folyik a választás és a kormány hivatalba lépése óta. Ők megtartották a – szemlátomást – súlyát vesztett média-hatalmukat, hisztérikus nyüszítéssel reagálnak arra, ha a törvény miatt féken kell tartaniuk a népbutítást, hiszen ez az egyetlen receptjük, közben pedig bosszút állnak. Nem a kormányon, hiszen az természetes törekvését folytatja a hatalomért, de rajtunk, akik megválasztottuk, ráadásul ilyen arányban, és még örülni is mertünk neki egy éjszakán át. Ne tovább, magyar! Minden fórumon folyik az öröm kioltása, kijátszása, bemocskolása, az önvád-keltés, először, hogy rosszul döntöttünk, másodszor hogy még örülni is bátorkodunk. Pedig a kórt valóban az utolsó, vagy azutáni pillanatban kaptuk el. Vannak zsigerből örömrontó típusok. Ők azok a „jóakarók”, akik a lakodalom csúcspontján súgják a vőlegény fülébe az új hitvesről szóló, rágalmazó adomákat, nehogy a boldogság megrontatlan legyen.

Persze, visszavághatnak, hogy mi is ezt tettük az ő győzelmeikkor. Számon kértük a csalásokat, pedig ők hogy örültek nekik! Na és azok a kiváló, nemzeti büszkeséget jelentő miniszterelnökeik! Csuhaj! Akad ma bennem is elégedetlenség részletkérdésekkel kapcsolatban, de biztos vagyok benne, hogy mégis van okom örülni, ha azok, akik az előző fölhozatalt produkálták, ennyire féltik tőlem és enyéimtől a boldogságot. Na és persze az elmúlt esztendők kínálatához képest… Ne hagyjuk magunkat, mert elfogynak a távlataink!Az örömrontók pedig éppen ezt akarják. Most az örömhöz bártorság is kell. Újra szavazunk. A folyamatos győzelem hitére!