Jóllehet, saját problémám, de ma bejelentetlenül toppant be egy keresztelőt kérő család, akinek hosszas érvelése miatt elmaradtam az orvostól. Talán holnap vagy holnapután oda is eljutok, ez az áldozat nem tesz méltatlankodóvá, hiszen egy lélekről van szó. Azaz mégis lázadozom, mert nem a karon ülő kislányka lelkéről, sokkal inkább a felnőttek lelki dolgok előli meneküléséről évődtünk.

„Reméltem, atyám, hogy megértve a kor jeleit, egy kicsit liberálisabbak…” – hangzott az érv enyhén szemrehányón. A liberális kor jelei szabnának követelményeket? Sajnos sokfelé így van, még az Egyházban is, de nekem ehhez újra kéne születnem. Így viszont gyengébb számadatokat tudok produkálni, s mindezt egy patinásabb színvonallal ellensúlyoznám, ha ez számítana, de úgy tűnik, kevesek kincse az elkötelezettebb irány. Akár hitben, akár magyarságban, akár kultúrában, akár a mindennapi élet szellemi színtjének formálása terén.

            Hol vesztettük el a szálat? Valahol, egy falusi templomban. A filozófia nyelve szerint: „az első naivitás” időszakában. Amikor már nem volt elég a ráhagyatkozás - kritika és önös értékelés alá vontuk a kinyilatkoztatást, de nem jutottunk el műveltségben és szellemi erőfeszítésben a „második naivitás”-ig, az olyan magaslatokig, ahol az ember már alázattal adja át magát a végtelennek, mert akad valami halvány rálátása.

            Hol is kérdőjeleződött meg bennünk a magyarságtudat szükségessége? Igen, az első naivitás elhagyásakor, amely fel sem vetette, hogy miért fontos mindez, egyszerűen élt a lehetőséggel, hogy szív szerint magyarnak teremttettünk. Aztán nem jutott fel a második, a meghajló naivitásig, amely azt sugallja: ne kutasd az értelmét, annyi érték, annyi érv, annyi vonzás szól mellette, amely képes betölteni nemzedékek életét!

            Persze, szégyellem, de érvelő magyar lettem, mert élnék én falusias magától értetődőséggel, csak hát akkor vagy a szívem szerinti származást, vagy az álokos faggatózók lelkének megmentését adnám fel. Válasznak viszont egyszerű fogalmak kellenek. Azért kelek naponta tudatos magyarként, mert keresztény vagyok és nem hiszek abban, hogy e nélkül üdvözülhetek. Vagy ha mégis, akkor miért támasztotta a Szentlélek a magyar géniuszt? Csakhogy meggyőzöm-e ezzel azokat, akik nem hisznek az üdvösségben? Esetleg azért, mert ösztön-materialisták, bármely valláshoz tartozzanak is, esetleg meg azért, mert műmagyarok és Jézus Krisztus Örömhíre, a beteljesedés nem itatja át az általuk vallott mesterkélt őskultuszt. Akkor viszont milyen érv marad?

            Szóval hol is vesztettük el a szálat? Valahol, egy falusi templomban. A hangulatában, az üzenetében, a megtartó erejében. Vissza kéne térni…