Elgondolkodtatóak a Szentatya nagycsütörtöki szavai: a keresztények sem minden esetben hívők, az európai ember szinte menekül gyökereitől, önmagától, a fegyelmezett, körülhatárolt hit helyébe divatnihilizmus vagy zűrzavar lép. Akkor is, ha más gyökerekre hivatkozik, amint a sokat emlegetett felébredő ősvallások is régi motívumokra építő – mai találmányok.

            Ha én lennék a pápa, bizonyára hasonlóan árnyaltan, de ugyancsak azt fogalmaznám meg, amit íróként és az alsópapság tagjaként konkrétabban kimondhatok: a hitetlenség nem ideológia, hanem vallási degenerálódás, miként a szektásodás is, akkor is, ha éppen sámánokra hivatkozik. A keresztények hibája persze elvitathatatlan, nemrég elemeztem bibliás körömmel Belon Gellért püspöknek az Illyés Gyula temetésén elmondott beszédét, melyben hajdan nagy port kavart gondolata így hangzik: „Keresztelésed szent pillanatától…messze sodort a keresés útja, és bejártad a kutató szellem szinte minden ösvényét. És ebben a keresésben nem tudtunk úgy tanúságot tenni Istenünkről, hogy áldott valóságát egyértelműen, fenntartás és kételkedés nélkül elfogadd”. Nem az a mi bajunk, hogy rosszat teszünk, a rólunk szóló híreszteléseknek a fele sem igaz. Hanem hogy állandóan lábujjhegyen állva tesszük, valljuk a jót, szinte bocsánatot kérve azért, hogy egyáltalán a világon vagyunk, hogy Krisztust képviseljük. Azt hisszük, az az alázat, ha meghunyászkodunk a nagyhangúak előtt. Hát ettől nem találják sokan mindazt, amit rendes körülmények között mi tudnánk feltárni nekik.

            Ugyanakkor a püspök határozottan a „szellem ösvényei”-ről beszél. A vallás, az Egyház ellenzői pontosan tudják: igazi eszköztáruk az aktív elszellemtelenedést szolgáló nagy ünnepi bevásárlások plázái, emberidegen divatjai, a torzult, ösztönökre ható ízlés kialakítása és a mondvacsinált, egyházellenes vádak felnagyítása.

            Előre érzem, hacsak valami terrorista akció meg nem rontja az ünnepünket, régi és új proletárok tömege bámul majd a késő esti körmenet alatt, nemzetiek vagy ellenfelek, most szinte egyre megy, és dörmögnek, hogy a sok szentfazék, itt énekel, meg vonulgat, aztán közben milyen emberek lehetnek, na még az a pap is, mennyi pénze lehet… meg a szokásos lemez, néhány ordenáré szóval megtűzdelve. Szánalmas ez a kép, a külső morgolódók ostobasága. Mintha itt nem az ő ítéletükről, üdvösségük reményéről, vagy kárhozatukról lenne szó, és bizony attól teljesen függetlenül, hogy hisznek-e benne vagy sem! 

            Merre tart Európa? A kónbenditek? Kit érdekel? Mi magyarok vagyunk vagy sem? Sérelmezzük, hogy beleszólnak az életünkbe, de azért sodródunk az ő kiüresedett életük felé?

Ma, Nagypéntek este legkeményebb fiatalom késve érkezett a szertartásra egy ütődött egyetemi időpont miatt. Ahogy átjött a városon, szeretett volna felkiáltani az utcán csellengő embereknek: Mit kerestek itt? Nagypéntek van, a megváltás napja, nem? Miért nem a templomban vagytok? Aztán valamelyest megvigasztalódott, mert csupa vérprolit látott, nem csoda, hogy nem a templomban voltak. Valahogy viszont talán nekik is üdvözülniük kéne! Amikor belépett a templomba, és az tele volt (ez a Kassai téren jó néhány száz embert jelent), egy kissé lecsillapodott.

            A magyar - nem vérproli. Nem ösztönproli. A nép, a lakosság viszont még nem nemzet. A pogány még nem gyökereiből élő magyar, csak gyökérmagyar. Félelmetes összemosódások!

            Ma, Nagyszombaton a Magyar Családok feltámadási ünnepét este 8-kor kezdem a Kassai téren. Azokat várom, akik a feltámadás hitétől várják a nemzet feltámadását is. Akik másként gondolkodnak, azok igyanak meg egy sört, aludjanak egy jót, és szép hétvégét nekik! A hívő, tehát teljes magyaroknak viszont boldog, lelki erőben megújító Húsvétot kívánok!