Itt a mi Árpád-keresztünk. Rajta a három évszám: 895 – a Honfoglalás, 1222 – az Aranybulla, mint a magyar alkotmányozás mérföldköve, és 2010 – az új kezdet évszáma. Történt-e új kezdet? A váltás annyit ért el, hogy megóvott a súlyos örökség alatti összeroppanástól, de az igazi, felszabadult öröm eddig elmaradt – pedig megérdemeltük volna. Megint ott tartunk, hogy annyi károgás veszi körül, ha a magyar a kezébe akarja venni a sorsát, mint Antallék idején. Ha Magyarországon nem tűrjük tovább, hogy kiraboljanak bennünket, hogy a kultúránk még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerüljön, hogy az ifjúság még elmosódóbb erkölcsi szinten fejlődjék tovább, vagy éppen vissza – ez olyan súlyú ellenzésre talál, mint neoromán (erdélyi) földön a székely autonómia. Szóval, kinek a fennhatósága alatt áll akkor Magyarország, a maradék ország, ha már itt sem állhatunk önmagunkért a sarkunkra? Mert belepiszkított az örömünkbe a hangoskodók hada, amelyik nemcsak azért dühös, hogy kilencvennyolc százalékos médiatöbbségével képtelen volt tovább butítani a népet, hanem azért is, mert ennek következtében a jövőben mindezt nem folytathatja ugyanilyen gátlástalanul.

Hol a hiba? A váltás generációjában még jelen volt a keményből puhuló diktatúra kegyelt proli-rétege, amely a maga igénytelen, vegetatív jólét-keresésével a dohos múltra szavazgatott. Az egykori üldözöttek pedig ettől lelkileg még üldözöttebbekké váltak. Mára viszont felnőtt egy olyan fiatal réteg, amely azt hiszi, hogy valós demokratikus erők állnak egymással szemben, és fogalma nincs családok éjszakai reszketéséről, a nagy fekete autók megjelenéséről, a kitelepítésekről, az emberhús-darálókról, a Népköztársaság tér mélyéből jövő jajkiáltásairól és arról a kontinuitásról, amelyet a mai átcimkézett szellemi és lelki örökösök képviselnek. Azok a mostani trükközők, akik idegesek, ha lelepleződik, hogy a kötelező magán-nyugdíjpénztárak révén akarták leszívni a lakosság pénzét egy esetleges (és bekövetkezett) választási veszteség után is. Amikor pedig minderről felvilágosítanánk az új felnőtt nemzedéket, akkor megjelennek a minden eszmeiségben ellenérdekelt liberálisok és közlik, hogy nem fontos a múlt, sem az erkölcs, sem a nemzettudat, az ezt szolgáló kormány pedig hozzányúlt a magán-megtakarításaikhoz –mintha nem a nyolcéves ciklus alatt tűnt volna el belőle nyomtalanul ötszáz milliárd...

Három kitörési pontot látok. Az első egyértelműen egy szilárd, örökérvényű elveken nyugvó kereszténység korszerű életbe ültetése – ismét teljes nemzeti szinten. A második annak megértése, hogy a magyarság mindig küzdelmekben és lelki riadókészültségben mutatkozott meg, ha hátradőlt, azzal el is adta magát. Apró hazaárulásaink a negyvenhét csatornát közvetítő képernyő előtt nyilvánulnak meg (bár ez sokszor a szobaantennás vételi lehetőségeken belül is megtörténhet!). A harmadik a klasszikus nemzeti géniuszhoz való visszatérés, de a mindennapi ízlés és kikapcsolódás szintjén, elsősorban a családok közösségi életében.

Európai elnökség? Vigyázat! A központ most nem Brüsszel, hanem Jánkmajtis! Vagy éppen Kolontár. Gyerekkorom kedves játéka volt az „Amerikából jöttem”, ma gusztustalan játék az „Európából jöttem…”. Azaz? Mert hogy a szatmári ember is európai a saját lakóhelyén. Médiatörvény? Európai normák? Nekünk, magyaroknak? Mik ezek az eus normák? Néhány ideológus diktátuma Brüsszelből? Akkor tehát diktált módon kell gondolkoznunk? Vagy az európai szokásrend átlaga? Jó. Akkor ehhez most mi, magyarok is hozzájárulunk a saját média-szabályozásunkkal. Lehet, hogy éppen példaként. A törököt megfogni jók voltunk? A németeket átengedni és egy harmadik világégést megelőzni jók voltunk? Média-ügyben meg leosztják nekünk az észt az Európából jöttek? Nos hol is van Európa? Magyarország körül. Ez a helyzet, és mindez nem nacionalizmus, egyszerűen annak az öntudatnak az ápolása, amely szerint lehetnénk akár Afrikában vagy valamelyik sarkvidéken, akkor is magyarok lennénk. A mi Szent Imrénk nélkül most nem tudjuk, hogyan hívnák Amerikát, a mi egy főre jutó Nobel-díjasainkkal és olimpiai bajnokainkkal bárhol világelsők lennénk, Tömörkény István a jég hátán, akár eszkimó származással is hitet tenne a magyar paraszt sorsát sajátosan feltáró irodalom mellett, és Kodály zenei módszerét is ismernék szerte a világon. Ja, el ne felejtsem, hogy a magyar átlagdiák akkor is többet tudna a francia történelemről, mint a francia átlagdiák a magyarokéról vagy akár a sajátjáról, és ekkora nyomás alatt a nagyhatalmak már összeroppantak volna, de mi tartanánk a frontot.

Na és Orbán? EU-elnökként? Ilyen is, olyan is, amolyan is, mint mindannyian, de az alkalmassága terén nincs miért felszisszenjünk. Még hogy szégyenkeznünk kell miatta a médiatörvény végett? Nehogy valaki sérvet kapjon a görcsös kacagástól! Majd ugyebár Gyuricsekre büszkék lennénk, vagy Bajnaira, Medgyessyre, Hornra, esetleg Grószra? Nesze neked, szociálliberális intellektus!

Boldog, küzdő, elkötelezett és reményteli újesztendőt Magyarország!