A képen a révkomáromi Szent István szobor látható, melynek avatásáról kitiltották köztársasági elnölünket.

A mi Szent Istvánunk – választóvonal. Az ő személyén keresztül vizsgázunk: magyarok vagyunk-e igazán, vagy egy ősiségre hivatkozó fantázia-ország propagandistái; keresztények vagyunk-e egyáltalán, vagy egy fantázia-hiten alapuló szekta öntudatos tagjai?

Mindkét elhajlás a szubjektivizmuson alapszik, amely a szeretet megtagadásának első jele. Szent István nemcsak egy eszme képviselője volt, hanem elsősorban – személy. Saját felelősséggel, lelki verődéseivel, melyek szentté tették a kegyelem révén. A magyarság megtartásáért a kereszténységre alapozott, a kereszténység megtartásáért pedig az intézményesítésre, amely keretet, medret ad az evangélium megélésének.

Mit jelent ma magyarnak lenni? Rögeszmék – értjük, jól értjük? – nélkül, józanul, minden körülményt számításba véve dolgozni a nemzet fennmaradásáért. Az evangéliumot hitelesen, tehát a Krisztustól Péterre alapozott tanítás és szellem (!) alapján, kovászként átvinni a közéletbe azon a területen, ahol erre lehetőségünk nyílik. Méltó elvárás az Egyházzal szemben, hogy a közéletet kellő frissességgel és rendszerességgel tegye az evangélium mérlegére. Az Egyháznak pedig méltó elvárása, hogy aki hívőnek vallja magát, az eszerint munkálkodjék a nemzet közösségének életében.