A minden-mindegy alapon megírt cikkek gyanúsak. Persze senki sem örülne, ha az évek múlására hivatkozva mentegetnék a megkopott értelemre utaló írásait, de Akos Kertesznek az amerikai Népszava számára elküldött cikke nem egyszerűen kisszerű sértegetések és butaságok halmaza, ennél valamivel több is. Annak valóban nincs hírértéke, hogy sohasem a neoliberálisok alkották a szellem nemzeti gerincét. Annak sincs, hogy egymást közt olyasféléket súgnak-búgnak, hogy a magyar óvodásokban már el kéne ültetni a bűntudatot olyasmiért, amihez már a nagyszüleinek sem volt köze! Hiszen, ha valamelyikük lelkifurdalás nélkül nő fel, akkor esetleg büszke lesz rá, hogy egy olyan magyar géniusz szellemi örököse, amelyhez a mindenkori gyarmatosítóik soha fel nem értek. Ám amikor valaki ezt nyíltan ki is mondja, akkor semmi kétség, hogy elszakadt nála a fonál, önfegyelmezése felmondta a szolgálatot, és még a pániknak is hangot ad, hogy az amerikai Népszavára ugyanaz a sors vár, mint a magyarországira, nem véletlenül, neki pedig megszűnik minden vérhörgési fóruma.

Kertesz idős, jár neki az a nyugdíj, az az egészségügyi ellátás, közlekedhet azon az úthálózaton, amelyet a magyarok adóiból tartanak fenn. Igaz, hajdan ő is hozzájárulhatott a közellátáshoz, csak hát cikkében egy olyan politikai vonalat favorizál, amely viszont mindezt igyekezett porrá zúzni. Mégsem ez a baj Kertesszel. Ceusescutól Ficoig egyöntetű tapasztalat, hogy aki önmagából kivetkőzve gyalázza a magyart, az kisebbrendűségi hisztériából teszi. Kertesznek erre valóban megvan minden oka, rendben. Amikor viszont valaki nem öregedése miatt válik súlytalanná, hanem mert öregedése miatt nem képes szakítani avittos becsípődéseivel, és egy ilyesfajta „ide lőjetek” – módszerrel adja mindezt a köz tudtára, az annyit jelent, hogy nincs már miből értéket letenni az asztalra, ezért hőzöng, felháborít, hogy egy kis maradék feltűnést keltsen még maga körül.

Szentendrei diák koromban gyakran előfordultam a Főtéren az Írók könyvesboltjában. Két negyvenes, az akkori irodalmi arcképcsarnokból ismert férfi beszélgetett az eladónővel, aki büszkén megjegyezte:

-         Alig látlak benneteket, bezzeg a Kertész minden nap bejön.

-         Te jó ég, ez minden nap egy zacskó? – kérdezte egyikük kedélyesen, utalva az akkori könyvcsomagolás tékozlására.

Szóval Akos Kertesz megítélése akkoriban, fiatalabb korában sem volt egyértelmű.