Úrnapja

 2011.06.25. 23:59

 

 

 

 

 

 

 Prohászka Ottokár

Jézus Szívének szeretete főleg az Eucharistiában

 

Szeretni annyit tesz, mint szívünkkel és érzékeinkkel valaki felé fordulni. Szívvel és lélekkel feléje törni, rajta függni, benne elmerülni. Annyit tesz, mint a dolgokat a szeretett lénynek lelkén át nézni, Szívével érezni, minden látásban, minden megérzésben vele egyesülni, vele azonosulni. Az Énekek Énekében a vőlegényről mondja a szentírás – és az egyházatyák e helyet a Megváltóra vonatkoztatják: – ,,Íme, falunk mögött áll ő, nézve az ablakon, nézdelve a rostélyon át.” (Énekek Éneke 2,9) A rácsozott ablakot mint belső megvilágosodást értelmezhetjük, mint megismerést, mint fogalmakat, melyeken át az Üdvözítővel kapcsolatba lépünk. Szeretete e szakadásokon, e hasadásokon át nyúl a lélekbe, hogy magát nekünk adja és vi-szontszeretetünket fogadja. Neki, akit „falaink mögött látunk,” Neki kell szívünk csarnokaiba bebocsáttatást adnunk. Fel kell ismernünk, át kell ölelnünk, hogy bennünk éljen és bennünket egészen önmagává változtasson. Így nézni, adni, fogadni annyi, mint szeretni. Az abstrakciónak itt kevés tere van. Szerepe a fonálé, melyre a cukorkristályok ülnek. Egy ilyen kis vékony fonálra, egészen kicsiny ismeretsugárra, felgyűlhet lelkünk minden édessége, istenszerelmünk minden melege, megindulása. Milyen határtalanul jó a léleknek, ha ezt elérte! Milyen szegény, ha ezt nélkülöznie kell!

Lelkünk bonyolult szükségletek egész világát rejtegeti. Felvevő képessége rendkívül sokszoros és sokféle. Nem elég az értelem igényeit szem előtt tartanunk, azt is meg kell adnunk a léleknek, ami a szeretetre alkotott szívnek kijár. Az emberi hangulatjáték tele van váratlan ugrásokkal. A lélek néha oly tágnak sejti magát, mintha Isten és a Mindenség megférne benne. Máskor vágya oly kizárólagos, hogy belemerül és nem akar tudni semmi másról. Majd nyitott, mint a síkság és tártan fogadja a seregek vonulását, majd bizalmas otthonhoz hasonló, hol csak a legszorosabb hozzátartozóink laknak. A közvetlen, a kizárólagos egyedüllétnek szükségletét főleg Istennel szemben érzi. Szeretni akarja, mint egyetlen szerelmesét, birtokolni akarja, be akar telni vele, meg akar nyugodni benne. Hazavágyik bele, s míg oda nem jutott nincsen pihenése. A legszentebb Szentség e parancsoló vágyódásnak teljesedése. Az alkotta meg, aki az emberszívet. Az mérte ki a benne áradó végtelen szeretetet, aki az emberi lélek vágyainak megrajzolta medreit. E fehér Hostia előtt lecsillapodik a lélek emésztő nyugtalansága, e Hostia tekintetébe merülve, a maga isteni elemében otthon érzi magát a lélek.