Egymás tükrei vagyunk. Így, ilyen egyszerűen, mert korosodván olyan ütemben tisztulnak le az élet alapképletei, hogy az ember nem is hinné. A pap különben is mindig a vetítővászon-személyiség, aki gyalázza, botrányokat sző körötte, általában magát teregeti ki, anélkül, hogy ez tudatosulna benne.

Tényleg öregszem, már nem is sértődöm, csak elemzek, sőt azt is egészen spontán, magamat más, mást önmagam tükrében.

A felebarátja lehetőségeire, képességeire, sikereire, esetleg emberi tartására féltékeny ember még nem talált rá saját életének egyedi értékére. A mellette élőben kéri számon azt, ami sosem lehetett az övé, mert valami nagyobbat, sajátabbat kapott helyette, ami mellett meg esetleg elment.

Úgyhogy ne bántsuk egymást, azaz egymásban önmagunkat. A magunkkal szembeni megbocsájtás csak a mindenkivel szembeni harag eleresztésével születhet meg. A kárhozat viszont a végtelenbe nyúló, végtelen mértékű öngyűlölet – az önámító tükrök porrá omlása után.