caravaggio_-tamas.jpg

Húsvét 2. vasárnapja – az Isteni Irgalmasság ünnepe - 2017

Kedves Híveim, Hallgatóim, Olvasóim!

Lábadozásomban mindenkinek köszönöm a jókívánságokat.

A mai evangélium két ajándékot közvetít: Isten irgalma nem fejeződhet ki foghatóbb módon, minthogy Jézus – saját evangéliumi rendje szerint – bűnös emberekre bízza az isteni megbocsájtás szentségét, a gyónást. Olyanokra, akik maguk is rákényszerülnek majd egymás feloldozására, és éppen ezért megértők lehetnek mások bűnösségével szemben. Jézus mindeddig – halandó életében – halogatta e lelki hatalom átruházását, mert feltámadott, megdicsőült, tündöklő testében akarta szemléltetni, mi történik a lélekkel a gyónásban, miként támad fel a bűnből, s válik megdicsőültté – egyelőre még a halandó testben.

A Tamás-jelenség szintén az isteni irgalom megnyilvánulása. Az evangélium szinte nyers, távirati szerénységgel fogalmazza meg: Tamás nem volt jelen. Mi, akik hallgatjuk ezt, először rezzenéstelen arccal vennénk tudomásul e távolmaradást, aztán eltűnődünk azon, hogy Húsvét örömhírét milyen lelkesen fogadtuk be, hát lehet ilyenkor az ember máshol? Szóval belénk hasít a kérdés: miért nem volt jelen Tamás? Hol volt helyette? A többi tanítványt Húsvét hajnala óta már nem a gyász, hanem az üres sírról szóló jelentések kapcsán kialakult izgatott várakozás tartotta közösségben. Tamás hol volt ezalatt? Fontosabb dolga volt? Micsoda? Elment kikapcsolódni, telkezni, intézkedni, vagy valamilyen kóbor demagógia nevében demonstrált? Ó, szegény, szánalmas ember!

Szóval az ő távolléte a mi tükrünk: hol vagyunk, amikor az egyházban, a közösségben, az ünnepben, a csoportimában, a karitászban jelen kellene lennünk? Mi fontosabb, mint a legfőbb igazság, mint a legjobban szeretett személy, Jézus ügye? Ugye, ugye!

Jézus pedig nemcsak megbocsát, de még a meggyőzés ajándékát is megadja. Azzal, hogy Tamás ujjait a saját sebeibe helyezi, úgy győzi meg a kételkedő apostolt, hogy közben rendkívül szelíden annak gyenge pontjára tapint, ami az érzéki tapasztalás hangsúlyozása. Mert ez mindannyiunk gyenge pontja. Jézus nagyon jól érti, miért van szükségünk kifejező és szép liturgiára, tömjénfüstre és vonulásra, mert az érzéki tapasztalás, a Szentlélek színekben, mozgásban, jelképekben felemelő művészete segít a legszentebb titkok átélésében, és ez vezet eszköztelen, csendes egyéni imádságaink tartalmassá, elmélyültté tételéhez is.

Tamás ezért a tapasztalásért apostoli munkájával, s aztán vértanúságával az életét adta. Nekünk a liturgián keresztül megadatott hit érintése mennyivel jelent kevesebbet? Ha ez a Nagyböjtben nem történt volna meg, most itt a lehetőség életvitelünk átértékelésére.

A 62. Zsoltár fogalmaz így: „Irgalmad többet ér, mint maga az élet.” Ez a mi nagy esélyünk. Kapaszkodjunk bele, míg ennyire közel, karnyújtásnyira van!

Gondolatsoromat egy diákkori versemmel zárom, melyet Caravaggio Szent Tamás képe ihletett bennem. Ezt a festményt alkalmam volt személyesen látni, a művészt ezen keresztül ismertem meg. Köszönöm a figyelmet! Szeretettel: András atya

 

Tamás

tévedés – nem volt hitetlen

csak – mint mindannyiunknak –

homloka mögött hasadt

egy jó ugrásnyi árok:

 

„hiszek én

ha tapintok ha látok”

 

a bizonyossághoz tán elég is

tíz tanú egy eset

ám mert nagy úr a fantázia:

magának kellett átizzadnia

a hihetetlent

félelmeteset

 

a többi akkor reszketve lesett:

mily vakmerő

s vajh mit szól majd az Úr

s hogy Ő volt mégis ki buzdította

világok rengtek e találkozásban

de szelíden hangtalanul

 

lüktető tapintásán

az élet melege adott

meghitt bizonyosságot

 

acéltekintet megfeszült

homlokizomzat

a kudarcot színlelő múlt

sejtekig ható felragyogása

 

boldog volt mert hitt

hitt mert látott

 

boldogabb ki őt

látván tanul

 

a Feltámadt oldalsebe

győzött megszokás

bálványa felett

az öröm alázatra bírta

az önhitt érzékeket