Harangjáték

 2015.10.13. 01:10

kep_361.jpgTörtént nemrég, hogy a fővárosnak éppen abban a kerületében, ahol a választók jókedvükben még mindig a selyemszövésre lelkesítő indulót fütyürészik, az egyik rendelőintézetben állást kapott Dr. Leleményes Odüsszeusz pszichiáter szakorvos. Betegeinek megfigyelése során feltűnt Lele doktornak, hogy a rendelő várófolyosóján hajnali fél hét óta várakozó betegek meglehetős nyugtalansággal reagálnak ugyanott, még mindig egy helyben ülve a déli harangszóra. Lele doktor ebből hosszas, a kerületi önkormányzatnak és egyházi hivataloknak eljuttatott tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a harangszó pszichés ártalmakat okoz. Nem kezdeményezte ennek betiltását, sőt, elismerte, hogy a tilalom egyházi személyeket frusztrálhatna. Ennél jóval egyszerűbb megoldást választott. Szorgosan felkutatott egy vállalkozót, aki olyan speciálisan erre a célra kikísérletezett, ütésálló műanyaggal bélelné ki a templomok harangjait, amely lehetővé tenné, hogy mindenki kedvére harangozzon, de senki ne hallja az égvilágon. Ha pedig valaki azzal vádolna meg, hogy komolytalanságokat írok, azzal fájdalmasan közlöm, hogy mindez igaz történet.
Ezután egy szomszédos, a kereszténységért különösebb rajongást szintén nem tanúsító kerületi önkormányzat, az egyik ottani lelkipásztor kérésére kiadott egy jogi állásfoglalást, mely szerint a harangozás az egyház ősi hagyományon alapuló, elidegeníthetetlen joga. S minthogy minden csendzavarás tízperces időtartam alapján mérhető, egy-egy harangszó pedig ennél jóval rövidebb, ezért e szokást egyébként sem sorolható semmilyen szabálysértési kategóriába. Az esetet végül a nyilvánosság oldotta meg: Lele doktor nagy és szakszerű nekifutása után oly szerény várakozó sor maradt a rendelője előtti folyosón, hogy déltájban senkit sem nyugtalanított ott többé a harangszó.

süti beállítások módosítása